Kabulban politikai megoldás kell
– A sikeres afganisztáni megbékélés egyik feltétele egy nemzetközi közvetítő megbízása – mondta lapunknak Michael Semple, ír kutató, aki a Középeurópai Egyetem (CEU) meghívására érkezett Budapestre. Az Afganisztán-szakértő szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának meg kellene bíznia valakit, akit hitelesnek fogadnak el a régióban, kötődik a muszlim világhoz, és akinek egy békemegállapodást kellene tető alá hoznia. – Különös, hogy annak ellenére, hogy az összes, Afganisztánban szerepet vállaló ország célja nem maga a megszállás, hanem a béke, még sincs ilyen megbízott – mondta Semple.
Semple – aki ma a Harvard Egyetem ösztöndíjasa – igazi különc az Afganisztán-szakértők között. Először az Oxfam nevű brit segélyszervezet munkatársaként érkezett Afganisztánba 1989-ben. Pakisztáni felesége miatt akart a térségben dolgozni. Már akkor világossá vált számára, hogy a két ország sorsa összefonódik. Semple megtanult perzsául, pastuul és urduul is. Nyelvtudásának, és kollégák, barátok segítségének köszönhetően volt elviselhető, túlélhető a polgárháború és a tálib rezsim korszaka. –Ne felejtsük el, Belfastban nőttem fel, ott el kellett sajátítani a túlélési taktikákat – teszi hozzá. 2001 után az ENSZ, majd az EU afganisztáni missziójában dolgozott. Annak helyettes vezetőjeként tálib vezetőkkel is találkozott, amit Kabul kifogásolt, ezért Hamid Karzai elnök kiutasította az országból.
Semplema is a politikaimegoldást, amegbékélést népszerűsíti ott, ahol kíváncsiak rá. – Három évvel ezelőtt nagyobb volt a szkepticizmus. Akkor sokan azt hitték, kiharcolhatják magukat a helyzetből, de mára belátták, hogy nincs tisztán katonai megoldás, és most mindenki új ötletekre vágyik – mondja. A legnagyobb gond az, hogy egyelőre nem létezik „békestratégia” egyik NATO-tagállam fővárosában sem.
A kabuli kormány valójában nem érdekelt a megbékélésben, hiszen nem akarja megosztani a hatalmat. Pedig sok olyan mudzsahed kapott szerepet a hatalomban, akik nem sokkal jobbak a táliboknál. Semple szerint a kabuli kormány vonakodása miatt is fontos lenne, ha a nemzetközi közösség vállalkozna a közvetítő szerepre. –A jelenlegi katonai hadművelet nem hoz gyors változást. A tálibok szerint a csapatnövelés épp azt jelenti, hogy a Nyugat katonai, és nem politikai megoldásban hisz – mondja a kutató. Semple amellett érvel, hogy az egész talibánnak fel kell ajánlani, vegyenek részt a politikai folyamatokban, és ez épp elég ahhoz, hogy vitát szítson közöttük. Szerinte aki az oszd meg, és uralkodj! politikával közelít a tálibok felé, bukásra van ítélve.
– A tálibok között is párbeszéd zajlik: akik örökké harcolni akarnak, azok azt mondják, hogy az amerikaiak menekülőre fogták, már csak egy kicsit kell kitartani, és végleg elmennek. Sőt, úgy fog kinézni, mintha mi űztük volna el őket. Minél hitelesebbnek tűnik ez az érvelés, annál nagyobb csöndben kell maradnia a „pragmatikus” talibánnak. Mert a pragmatikusaknak azzal is kell számolniuk, mi lesz az amerikai kivonulás után: egy polgárháborúban egyedül nem uralhatják egész Afganisztánt – magyarázza Semple, aki szerint Barack Obama amerikai elnök bejelentése, miszerint a csapatok kivonása 2011 nyarán megkezdődik, az otthoni és az európai közöségnek fontos volt, de a béke szempontjából ártott. Semple szerint azt az üzenetet kell erősíteni, hogy nem akarunk állandó háborút, de hosszú távon elkötelezzük magunkat az afganisztáni stabilitás és béke mellett. – A pragmatikusok tudják, hogy nem képesek a politikai erőt monopolizálni, és valamilyen együttélésre van szükség. Sok tálibbal találkoztam, akiknek a nézetei szerint nemcsak én, de a legtöbb afgán sem tudna élni. De vannak mérsékelt hangok a mozgalmon belül. A másik oldalon viszont egymásnak ellentmondó politikai pozíciókat találunk a kormányban, elképesztő alakok jutottak hatalomhoz – mondja Semple, aki hangsúlyozza, például a korrupció kérdésében a talibán közelebb áll a nemzetközi közösség által képviselt elvekhez, mint a kabuli kormányzat.
Semple szerint, ha sikerül politikai megoldást találni, akkor maga a tálib vezetés fogja kimondani, hogy mostantól kezdve „a mi dzsihádunk Afganisztán újjáépítése”. (Persze ehhez a Nyugatnak el kell döntenie, hogy együtt tud-e élni a nyugati értékekkel szemben ellenséges – de velük nem harcoló – erőkkel.) Ha a mozgalmon belül ez valakinek nem tetszik majd, akkor saját vezetésével, bajtársaival kerül szembe. A kutató úgy véli, a keményvonalas talibánra ugyanaz a sors vár, mint a keményvonalas republikánusokra Írországban. Marginalizálódnak, és a fegyveres harc elhal.
