Erről a bizonyos Christine O’Donnellről – akit félhomályban csak igen-igen nehezen lehet megkülönböztetni Sarah Palintól – egy hete még nagyon kevesen tudták, hogy kicsoda, ehhez képest azonban most mégis megnyerte Delaware államban a republikánusoknál a szenátusi előválasztást. Azóta, pár nap alatt, 1,8 millió dollárt kalapozott össze a Capitolium novemberi bevételéhez. (És vajon kicsoda J. D. Hayworth? Nos, az már talán mindegy is. John McCain, Barack Obama 2008-as ellenfele legyőzte ugyanis teadélutános kihívóját Arizonában. Ez és a mozgalmárok többi kudarca viszont csak alig láthatóan kis hír a médiában.)

Nem véletlen, hogy egy, a napokban publikált felmérés szerint a közvélemény többsége egyáltalán nem igazodik el a teadélutánosokon. Annyi azonban tudható, hogy a bizonytalan szavazók közül egyre többen vélekednek róluk negatívan, azaz a centrumot taszítják. És valóban: radikális hang az övék, amelynek ráadásul az amerikai kétpártrendszer kereteibe kell illeszkednie. Ezen belül a republikánus oldalon rendezheti át az erőviszonyokat.

Januárban várhatóan már egy kisebb csapatuk be is vonulhat a kongresszusba. És egyelőre sem elemzők, sem politikusok nem értenek egyet abban, hogy hosszú távon meghatározóak maradnak-e. Különösen abban a vonatkozásban, ami az elnökválasztásokat illeti: a teadélután hívei ugyanis korántsem „új szavazók”, eddig is a jobboldal mögött sorakoztak fel.

„Hol van az megírva, hogy mindenkinek kötelező egészségbiztosítást kiváltania? Abszolút szocialista rémálom ez!” – állítják ellentmondást nem tűrve; az egyik transzparensük szerint pedig haza kell toloncolni a törvénytelenül az országban élő idegeneket –keresem elő, mit írtam fel jegyzetként egy júliusi, vidéki teadélután-riportúton.

Az újsütetű Obama-ellenesség sikerei mögött egy régi amerikai politikai hagyományt is fel lehet ismerni: a szövetségi államtól, a hatóságtól, általában Washingtontól, az adózástól való idegenkedést. A dühödteknek adott a dús táptalaj: Obama az elmúlt bő másfél évben egyetlen olyan törvényt nem hozott még tető alá, amelyet egyöntetű többség fogadna el kétségbevonhatatlan sikerként.

A másik oldalon viszont nem nehéz meglátni: az alulfoglalkoztatottakkal együtt 23 millió ember próbálna elhelyezkedni. Ilyen helyzetben az elnök épp egy gyerekkönyv szerzőjeként véteti magát észre, felsrófolva az önkielégítés ellenzésének és a boszorkánykodásnak az árát a politikai áruk piacán. Obama szerencséje: a politikusok közül a kongresszusi republikánusok megítélése a legrosszabb. Más kérdés, hogy ez most éppen a „teázók” malmára hajtja a vizet.