Izgatottan követem azóta is az afganisztáni történéseket, és egyre nő bennem a részvét az afgán emberek iránt. Sokukkal találkoztam itt. Menekültekkel és üzletemberekkel is. Legutóbb két szőnyegkereskedő pastu fi atalember mondta el nekem, miként telt a gyerekkoruk a tálib uralom alatt. A lényeg: tanulni szerettek volna, de ezt nem lehetett. Afganisztánban sok a történelem, sok a történet. Sok a különböző nép, nyelv. Izgalmas világ. Biztos van, aki meri állítani: ismeri azt az államot, viszonyait, lehetőségeit. Nem hinnék neki. Biztos sok oka van, hogy ez a közép-ázsiai állam kimaradt a szomszédai által megélt, megszenvedett fejlődésből az utóbbi két évszázadban.

Talán éppen évszázados fronthelyzete miatt. Hiszen ez volt az úgynevezett „nagy játszma” színhelye, a brit és az orosz birodalom közötti versengés találkahelye. A britek három háborút vívtak Afganisztánban. Kudarcaikról legkeserűbben Kipling szólt az Ifjú brit katona című versében. A szovjetek is megélték ezt a kudarcot. A világbirodalom, a civilizációs és technikai fölény tehetetlenségét. Jó lenne tudni, született-e erről a tapasztalatról is irodalom. Vajon volt-e a szovjet katonák között valaki, aki megírta ezt az élményt, ahogy Lev Tolsztoj vagy korábban Lermontov írt a Kaukázus orosz leigázásának hasonló élményeiről?

Afganisztán népek, törzsek, államocskák, különböző lojalitások, vallási tradíciók elegye. A rettenetes elmaradottság és babona együtt él egy nyugatias értelmiségi igénnyel. Van az elit, van a bazár világa, vannak helyi törzsi, vallási vezetők. Vannak többgenerációs értelmiségiek, akik már évtizedekkel ezelőtt is külföldi iskolákban, egyetemeken végeztek. Voltak közöttük, akik megpróbálkoztak az ország modernizálásával. Voltak viszonylag békés periódusok is a XX. században. A helyzetet bonyolítja, hogy a XIX. század utolsó harmada óta határ, az úgynevezett Durand-vonal szakítja szét Afganisztán fő államalkotó népét, a pastu törzseket. Ez az ő Trianonjuk, amelyet a brit birodalom erőltetett rájuk.

A békés fejlődést később az amerikai–szovjet rivalizálás akadályozta meg. Mind a két XX. századi szuperhatalom attól tartott, a másik szerzi meg a befolyást a befolyásolhatatlan ország felett. A következményt ismerjük. Puccsok, szovjet megszállás és katonai kudarc következett, ami közvetve a Szovjetunió összeomlását okozta. Az afgán társadalom még tovább töredezett, a modernizálás útjaira ráomlottak a háború sziklái. Jöttek a tálibok, jött Oszama bin Laden, jött az amerikai invázió, a NATO-csapatok.

Minden jel arra utal, hogy az USA, a NATO hasonló, kívülről vezérelt modernizációt, demokratizálódást akar ebben a nagyon archaikus országban, mint korábban a britek, a szovjetek. Civilizálni akar, megoldásai vannak rá. Feltehetően az afgánoknak nem lenne ellenére a jobb élet, az utak, iskolák, a tiszta ivóvíz világa. A városi emberek, a társadalom sokasága örült, amikor annak idején szétverte a brutális tálib rendszert a külföldi invázió és a belső fegyveres törzsi ellenzék. A jelek szerint azonban ez kevés volt arra, hogy ez a premodern világ elfogadja a nyugatias elveket. Ráadásul az amerikai ak olyan új uralkodó csoportot erőltettek rájuk, amelytől ma már szabadulnának. A világlapok tele vannak a hírekkel a Karzai fivérek üzleti és egyéb ügyeiről, az afgán dollármilliárdosok által lakott villasorokról Dubaiban. Az afgán hadsereggel, rendőrséggel sincs nagy szerencséje az USA-nak. Nem nagyon akaródzik nekik átvenni a harcoló szerepet. Néha épp az afgán rendőr robbantja fel, végzi ki nyugati kiképzőit. Lehet, hogy azért, mert nemzetsége valamelyik tagja egy NATO-támadás „járulékos vesztesége” volt. A vérbosszú kötelez.

Olvasom, hogy jövőre az Egyesült Államok hatmilliárd dollárt költ majd az afgán fegyveres erők, rendőrök kiképzésére. Ez lenne a legjobb mód ennek a summának a kiadására? A magyar hadseregnek eddig négy halottja volt Afganisztánban. Túl sok. De túl sok az amerikai, a brit, a német, a spanyol és a lengyel halott is. És ugyan ezektől a katonáktól senki sem vitathatja el az áldozatkészséget, sőt a hősiességet, de ez nem válasz a kérdésre: van-e értelme áldozatuknak? Jobb lesz-e ettől a világnak és az afganisztáni népeknek? Sajnos a Nyugatnak ez az ideiglenes közép-ázsiai állomásozása nem védi meg az erőszaktól, a gyermekházasságtól az afganisztáni nőket, s a világot sem óvja meg az ottani herointól. Az sem bizonyított, hogy Afganisztán megszállásával lehet csak megelőzni, hogy az ország a globális terrorizmus bázisa legyen.

A mai stratégia rossz. És láthatóan nem is törekednek más elképzelések, kiutak megtalálására. Gorbacsov legalább vállalta. Hazavitte az életben maradottakat.

A rossz stratégia rabjai az amerikaiak, akik képtelenek kievickélni ebből a véres és reménytelen helyzetből. Ugyan tudják már, hogy a „nemzetépítés” katonai eszközökkel megvalósíthatatlan, mégis ezt erőltetik, ebbe vonják be engedelmes szövetségeseiket. És vannak, akik el is hiszik a hangzatos badarságot, hogy Közép-Európát a Hindukusnál kell megvédeni. Magyarországot is a Don-kanyarnál akarták megvédeni Horthyék. És mi lett a 2. magyar hadsereggel?