Amikor az ember Afganisztánban járva meglátja a botorkáló, analfabéta öregeket, a nyomorúságos körülmények között élő nőket, a mezítlábasan is dolgozó gyerekeket, a poros utakat, a szemétben legelésző szamarakat, az öngyilkos merénylők bombái által szétszaggatott városokat, nehéz elhinnie, hogy egy geopolitikai idegközpontot lát. Másfelől egy civilizációk határán vegetáló mesterséges államot, ahol kevés tájékozódási pont van.

Épp kilenc éve, hogy az itt tanyát vert fanatikus szervezet, az al-Kaida támadást indított az Egyesült Államok ellen. Az amerikai és brit hadsereg különösebb hoszszú távú stratégia nélkül bevonult Afganisztánba, megdöntötte a Talibán terroruralmát, és elkergette, elfogta az al-Kaida tagjait. Később ENSZ-felhatalmazással ment a NATO is, hogy pár tízezres erővel stabilizálja az országot, amíg a központi kormány eléggé meg nem erősödik ahhoz, hogy egymaga vezesse Afganisztánt. A harminc éve polgárháborútól, a tálibok kegyetlenkedéseitől szenvedő afgánok azt hitték – mert ezt mondták nekik –, hogy mostantól minden jóra fordul, lesz áram, tiszta víz, iskola, megélhetés, jövő.

Teltek-múltak az évek, és stratégia helyett maradt az állapotfenntartás. Az ész, erő, pénz és akarat, no meg a „vas” Irakba vándorolt. Afganisztánt elfelejtette a világ. A Talibán megerősödött, a pakisztáni vezetés – amely sosem akart teljesen lemondani a tálibokról, hiszen saját céljai érdekében fel tudja őket használni akár Afganisztánban, akár Indiában – a nyolcvanas évek után ismét megvezette az amerikai kormányzatot. Egyre nagyobb hatalomra, udvartartásra tett szert a 2000-es évek elején még kabuli polgármesternek csúfolt Hamid Karzai elnök is, akit a nemzetközi közösség talált ki mint az ország vezetőjét, most meg már nem tud megszabadulni tőle.

Mindeközben a NATO katonái járőröztek (köztük 2003-tól egy magyar könnyű gyalogszázad is), kutakat fúrtak, iskolákat újítottak fel. Jobbára a saját biztonságuk érdekében, semmint egy stratégia részeként. Nem épültek több ezer embernek munkát adó gyárak, az afgánok életkörülményei javultak, de nem látványosan, és a tálibok – akik mégiscsak a testvéreik, legalább hitükben – egyre nagyobb fenyegetést jelentettek azoknak, akik hinni mertek az új rendben. A NATO belátta, hogy ez így nem megy tovább, és a csapatlétszámokat megemelve 2006-ban kiterjesztette jelenlétét az egész országra. Felállította a tartományi újjáépítési csoportok (PRT) rendszerét, s újabb – érthető módon gyakran ismét saját biztonsági céljaira fordított – fejlesztésbe kezdett. Eközben senki sem definiálta, mit jelent a győzelem.

Most úgy tűnik, mindez túl kevés volt, túl későn jött. A tálibok rettegésben tartják a lakosságot, amely így nem működik együtt a NATO-val. Pedig ez lenne a kulcs: megnyerni a lakosságot. Ez David Pet raeus tábornok és a nagy nehezen megszületett afganisztáni stratégia központi elve is. A nyugati választók türelmetlensége miatt lóhalálában megindult az afgán hadsereg és rendőrség kiképzése, miközben ismét háttérbe szorul az igazságszolgáltatás, a közigazgatás megerősítése, az egyetlen, ami bármiféle – óvatosan írom le ezt a szót – jogállami biztonságra emlékeztetőt tudna teremteni az országban.

„Az a cél, hogy az afgánok megálljanak a saját lábukon, és szövetségeseink legyenek. Ezért nagyon-nagyon sokat kell dolgozni. Ezt persze nehéz megmagyarázni az otthoniaknak, hiszen olyan korban élünk, amikor mindent azonnal akarunk. Én az egész problémát a második világháborúval hozom összefüggésbe: hiszen a háború lezárása után hatvan évvel még mindig vannak csapataink Németországban, vagy vegyük Koreát, ott is vannak bázisaink. De ha ebből kiindulva azt mondom, itt leszünk még 2050-ig, azt sokaknak nehéz elfogadniuk, nekem is. Ám, ha érdemes volt ide bejönni, akkor érdemes lenne rendesen végigcsinálni. Különben az afgánok és az általunk hozott áldozatok is hiábavalók.” Ezt egy amerikai alezredes, Salvatore Petrovia mondta nekem egy isten háta mögötti bázison Kelet-Afganisztánban, amelynek ő volt a parancsnoka egy éven át. Belülről ez tűnik logikusnak.

A NATO-nak nincs mozgástere. Ez az első igazi háborúja az atlanti szövetségnek, és kétség nem fér hozzá, sokan figyelik kezüket dörzsölve nemcsak a pakisztáni hegyekben, de akár Moszkvában vagy Pekingben is, abban reménykedve, hogy elbuknak. Ha a NATO idő előtt kivonul Afganisztánból, az azt a benyomást kelti, hogy a nyugati világ képtelen érdekeit és értékeit katonailag képviselni, ami veszélyes.

Afganisztánban sokkal több pénz, katona, ész és akarat kell a NATO sikeréhez. A kétmillió lelket számláló, 10 887 négyzetkilométeres Koszovót egy békemegállapodás utáni helyzetben 50 ezer KFOR-katona stabilizálta. Hogyan várhatjuk el, hogy a harmincmilliós, 647 500 négyzetkilométeres Afganisztánban, sokkal nehezebb földrajzi és infrastrukturális körülmények között 120 ezer katona rövid idő alatt sikerrel járjon? És tavalyig ennek a csapatlétszámnak csupán a fele próbálta meg ellátni a feladatokat.

Magyarország bátran, erőit megfeszítve vállalta az afganisztáni szerepet. Mit keresünk mi ott? NATO-tagok vagyunk. 1997-ben az ország népszavazáson úgy döntött, hogy a nyugati világrend biztonságát szavatolni hivatott katonai szövetséghez kíván csatlakozni. Így végre hivatalosan is a Nyugathoz tartozunk, és vállaljuk az ezzel járó jogokat és kötelezettségeket. Élvezzük, hogy honvédelmi kiadásainkat nem kell a tízszeresére növelni (mert ha most kilépnénk, legalább ennyivel kéne többet fektetni a honvédségbe), és komolyabb beleszólást kapunk a nagy kérdések asztalánál, mert áldozatokat is hozunk. Vállaltuk, hogy részt veszünk a nyugati közösség életében, és tudomásul vettük, hogy a világ nem ér véget a Kárpát-medence széleinél.

Vállaljuk most is?