– Kár érte – kommentálták a teremben ülők, akiknek többsége (a reakciókból ítélve) rokonszenvezett Sarrazin téziseivel. Az ajtók előtt viszont éppen ellentüntetés zajlott. Sarrazin a könyv megjelenése óta egyébként testőrökkel jár, és több fellépését le kellett mondani biztonsági okokra hivatkozva.

A szociáldemokrata Sarrazin a múlt héten megjelent, Németország felszámolja magát című könyvében azt állította, hogy a bevándorlók csupán terhet jelentenek a német társadalomnak, a muzulmánok butábbak, és jelentős részük nem is akar beilleszkedni. Bár a könyvet kevesen olvasták, Sarrazin tett arról, hogy kijelentései bejárják a médiát. Lelkesen nyilatkozott a legtöbb lapnak és tévéadónak. Így aztán maga sem csodálkozhatott azon, hogy olykor sommás mondataiból óriási botrány kerekedett: a szociáldemokrata párt már a múlt héten megindította Sarrazin kizárási eljárását, munkáltatója, a Bundesbank szintén kezdeményezte a felmentését.

Utóbbiról azonban a végső döntést Christian Wulff államfőnek kellett volna meghoznia, aki ezzel rendkívül kínos helyzetbe került: munkajogilag nem lehetett belekötni a bankár tevékenységébe. Végül Sarrazin oldotta meg a gordiuszi csomót azzal, hogy önként lemondott. Ám a szellemet már nem lehet visszakényszeríteni a palackba: ismét első számú kérdés lett Németországban a bevándorlás és a külföldiek integrációja. A pártok igyekeznek újabb és újabb javaslatokat előterjeszteni, elismerve, hogy eddig főként a bevándorlókkal tárgyaltak, de mostantól a többségi társadalommal is párbeszédet kell kezdeni.

A szocdemek legfeljebb annak örülhetnek, hogy nemcsak nekik, hanem a rivális kereszténydemokratáknak is kijutott a provokátorokból: a CDU-nál Erika Steinbach, a második világháború után elűzöttek és kitelepítettek szervezetének vezetője adott okot a felháborodásra. Steinbach asszony a héten arról értekezett, hogy a második világháború kitörésében a lengyeleknek is megvan a maguk felelőssége, hiszen 1939-ben „mobilizálták a hadseregüket”. Azt már nem tette hozzá, hogy erre jó okuk volt, mert Hitler addigra már bekebelezte Csehországot, és magához csatolta Ausztriát, s napnál is világosabb volt, hogy a következő célpont Lengyelország lesz.

Steinbach kijelentéseire felháborodottan reagált a lengyel sajtó is, bár a berlini lengyel nagykövet sietett hozzátenni: a kétoldalú kapcsolatok olyan stabil alapokon nyugszanak, hogy egy-egy ilyen kijelentéssel nem lehet azokat veszélyeztetni. Az indulatok láttán Erika Steinbach (aki évek óta dacolt a rá nehezedő nyomással) szintén bejelentette távozását a CDU elnökségéből. – Évek óta igyekszem a CDU-n belül a konzervatív irányvonalat képviselni, de úgy érzem, egyedül maradtam – panaszolta.

Sarrazin, a „nagyon német”

Thilo Sarrazint, a szociáldemokraták botrányhősét régebben száraz humorú, kitűnő pénzügyi szakemberként ismerték. Egy orvos és egy keletporoszországi nagybirtokos fiaként született 1945-ben, Vesztfáliában. Igazi könyvmoly, főleg a klasszikus irodalom élteti: a gimnáziumban latinul és görögül, az egyetemen közgazdaságtant tanult. 1975-ban kezdte karrierjét a német államigazgatásban, részt vett a német valutaunió létrehozásában, és ott bábáskodott az euró létrehozása körül is. Hozzáértő, precíz, megbízható embernek tartották, bár Theo Waigel egykori német pénzügyminiszter szerint Sarrazin szívesen tett úgy, mintha az egész projekt az ő ötlete lett volna.

Idegesíti a rendetlenség és a piszok, bevallottan „nagyon németnek” érzi magát. Berlin pénzügyi szenátoraként (2002-től 2009-ig) kétmilliárd eurós takarékossági programot hirdetett, és néhány év alatt rendbe tette a főváros költségvetését. Arroganciája azonban egyre erősödött: beszólt a munkanélkülieknek, sokallta a fejkendős bevándorlókat. Wowereit főpolgármester ennek ellenére javasolta a Bundesbank egyik elnökségi posztjára, amit 2009-től töltött be. Felesége tanítónő, sokak szerint a könyv részben az ő élményei hatására íródott.

Tüntetők Sarrazin portréjával