Ha az afgán–pakisztáni határnál lévő Tora Bora-barlangnál 2001 decemberében sikerült volna elfogni vagy megölni Oszama bin Ladent, valószínűleg nem is került volna sor 2003 márciusában Irak lerohanására. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások fő felelősét azonban hagyták elszelelni – a helyszínen lévő amerikai kommandósok szerint csak két zászlóalj, maximum egy ezred zöld sapkás rangerre lett volna szükség ennek megakadályozásához –, így George W. Bush újabb megtámadható ellenség után nézett.

Illetve Szaddám Huszein megdöntése eleve előkelő helyen állt az amerikai prioritások listáján, csak éppen túl sok minden szólt egy nagy háború ellen, ezért mindenféle más eszközökkel, például az ENSZ által jóváhagyott szankciókkal próbálkoztak. Az invázió terveivel persze foglalkoztak, de hát a Pentagonban mindenféle esetekre készülnek katonai tervek, ez csak „technika”, a döntés a politikusoké. Az ifjabb Bush elnök száján két árulkodó motívum csúszott ki. Mindkettő csak egyszer, de az amerikai sajtó az elszólásoknak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint sok más, gyakran ismételt indoknak. Az egyik arra utalt, hogy Szaddám „meg akarta ölni apámat”. A másik „keresztes háborút” vizionált. Szerepet játszhatott persze az olaj is – ha nem is úgy, hogy az iraki készleteket felpakolják és viszik haza Texasba, hanem úgy, hogy az öböl térségének kincsét be kell biztosítani az Irak által hirdetett szocialisztikus arab nacionalizmussal szemben.

Nehéz megmondani, mennyire volt őszinte a félelem a netán terroristák kezére kerülő tömegpusztító fegyverektől. Ilyesmit végül nem találtak. Ellenben bejött minden negatív következmény, amelytől a térség szakértői óvtak. Szaddám kiütésével megnyílt az út a vallási és etnikai leszámolás előtt. Elvégre Irak a gyarmati időkben öszszetákolt képződmény, ahol síiták és szunniták, arabok és kurdok gyűlölik egymást, és vetélkednek az olajért. A világi rezsim végével megerősödött a konzervatív, sőt szélsőséges iszlám befolyása, az Amerika-ellenes harc zászlaja alá sereglettek a hazai és külföldi terroristák. Vérszemet kapott a térségben végre domináns szerephez jutó Irán. Hibának bizonyult a Baath Párt tagjainak kitiltása az állami állásokból és a hadsereg feloszlatása is: ezzel csak az ellenség erősödött. Az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye súlyos, évtizedekre kiható csorbát szenvedett, kiütköztek a „katonai megoldás” korlátai. Egyenes út vezetett az észak-koreai és talán az iráni atombombához, nem jutott elég erő és pénz oda, ahová kellett volna: Afganisztánra.

Az iraki civil veszteséget százezer emberre becsülik – a Pentagon nem is számolta. Több mint 4400 amerikai esett el, és több tucat más ország, köztük hazánk is áldozott életeket. Most, hogy Barack Obama elnök bejelentése szerint az USA többé nem vesz részt a harci cselekményekben és jövőre kiképzői is távoznak, Irak a saját kezébe kapja a sorsát. A körülmények szerencsés összjátéka kellene ahhoz, hogy végül ne egy újabb diktátor ragadja magához a hatalmat, és ne kezdődjön minden elölről.