Blair „még mindig rajong a Munkáspártért”
Más memoároktól eltérően Tony Blair visszaemlékezései nem jelentek meg előzetes sorozatos közlésben a vezető brit lapok egyikében sem, így a történet valamennyi érdekes részlete egyszerre zúdult az olvasókra. Az exkormányfő ritkán fordul meg újabban a szigetországban. A szerényen Egy utazás (A Journey) címet viselő vaskos, 718 oldalas kötet útjára bocsátásának napja isWashingtonban, az izraeli–palesztin béketárgyalásokon találta.
Blair egyetlen újságinterjút adott, a baloldalhoz közel álló The Guardiannek, és egyetlen tévébeszélgetést vállalt, amely lapzártánk után került adásba a BBC-n. A számítógéptől híresen idegenkedő államférfi a memoárt kézzel írta a Downing Street 10.-ből való kiköltözése óta eltelt három évben.
A legnagyobb várakozással kísért témák közé tartozik az utódjához, Gordon Brownhoz fűződő viszonya, a népszerűségét és tekintélyét leromboló iraki háború, a Munkáspárt választási veresége, illetve a New Labour főépítészének véleménye a következő vezető személyéről. Brownt erős, tehetséges, briliáns agyú embernek írja le, aki ugyanakkor „őrjítő” tudott lenni, visszatartott reformokat, őt pedig állandó nyomás alá helyezte. Blair többször is el akarta mozdítani a pénzügyminisztérium éléről, de minden alkalommal arra a következtetésre jutott, hogy Brown „toronymagasan” jobb, mint bárki más, és emeli a kormány súlyát. „Érzelmi intelligenciája azonban nulla volt” – írja.
Irakkal kapcsolatban Blair „nem hajlandó a bocsánatkérésre”, mert Szaddám Huszeinnek szándékában volt a tömegpusztító fegyverek kifejlesztése, és csak rövid távú taktikai okokból függesztette fel terveit. E különösen érzelmes fejezetben Blair ismételten hangoztatja, milyen „fájdalmat” okozott neki az Irakban elesett katonák és családjuk szenvedése. A részvét és együttérzés szavait teljesen alkalmatlannak tartja. Úgy gondolja, ha sajnálkozását fejezné ki, az azt jelentené, hogy mossa kezeit a múlttal kapcsolatban, miközben ő a felelősségét azóta sem múló teherként éli meg. Ragaszkodik ahhoz, hogy Szaddám elmozdítása kisebb biztonsági kockázatot jelentett, mint ha a diktátor hatalmon maradt volna.
Gordon Brown és az iraki háború elindítása immár történelem, így a politika iránt érdeklődő olvasót jobban foglalkoztatja, mit gondol Blair a Munkáspárt választási vereségéről és az új vezető személyéről. A volt kormányfő veszélyesnek tartja, hogy a teljes összeomlástól való félelem fényében a májusi súlyos kudarc után a párt bizonyos értelemben fellélegzett. Az alulmaradás okát egyértelműen abban látja, hogy a párt „megszűnt New Labour lenni”, felhígította a közszolgáltatások reformját, és hagyta elszabadulni az államháztartási hiányt.
Még akkor is nehéz lett volna megnyerni a választást, ha nem léteztek volna a Brown jellemével kapcsolatos aggodalmak. Így, hogy feladta a korábbi pozíciókat, lehetetlenné vált a győzelem. Míg Brown első reakcióját a 2008-as pénzügyi válságra elfogadhatónak tartotta, a következő lépéseket már bírálja. Ezek meghatározó szerepet adtak az államnak, és lehetővé tették a kormány állandó beavatkozását a gazdaság irányításába. A New Labour szellemében a költségvetési deficit csökkentésére a személyi jövedelemadó felső határának 50 százalékra való emelése helyett a közvetlen adók versenyképességének megőrzése, illetve az áfa és más indirekt adók fokozatos növelése lett volna a helyes megoldás.
Tony Blair a visszaemlékezés utószavában óv a Munkáspárt balra tolódásától, ami 2015-ben is biztos bukással járna. Ha sem maga, sem közvetlen munkatársai nem is vallják be, a sorok között olvasók ezt kiállásnak tekintik korábbi politikai főtanácsadója, David Miliband exkülügyminiszter mellett a vezetőválasztási kampányban. A parlamenti frakció, a szakszervezetek és az egyes párttagok éppen szerdán kezdték meg a szavazást az öt jelöltről. Az eredmény szeptember 25-én, a Munkáspárt éves konferenciájának előestéjén kerül nyilvánosságra. A sokak szerint „testvérek szappanoperájává fajult” versenyben Ed Miliband volt energetikai miniszter a napokban bírálta a New Labourt, amiért nem merte felemelni a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők személyi jövedelemadóját, és ellenszenvvel viseltetett a hagyományos munkáspárti antiamerikanizmussal szemben.
Blair a memoár teljes bevételét, legalább négymillió fontot, a Royal British Legion, a fegyveres erőkben szolgálatot teljesítő vagy onnan már leszerelt katonák érdekeit képviselő szervezet számára ajánlotta fel. Gesztusát széles körben visszatetszőnek minősítették, mert ahhoz „vér tapadt”.
