Orbán Viktor mindig, olykor ugyanabban a környezetben is tud meglepetést kelteni. 1998-ban, amikor először hatalomra jutott, a nagyköveti értekezleten azzal lepte meg hallgatóságát, hogy népszerűsítésre nem a jogállamiságot („rule of law") érdemesítette, hanem a törvényességet és a rendet („law and order"). Szólamot írt egy tipikusan konzervatív, az Atlanti-óceán túloldalán terjedő gondolkozásmódhoz, amelyet tizenkét év múltán, kicsivel újabb választási győzelme után (Ózd, 2010. május) is még előadott. Mintha semmi sem változott volna időközben.

Tegnap a miniszterelnöknek megint sikerült meglepnie a vezető diplomatákat. Akiknek – gondolom én – van azért képük arról a világról, amelyben tevékenységüket kifejtik. Orbán, aki korábban egy percre sem tartott szünetet a kapitalista, nem a munkára, hanem a tisztességtelen haszonra épített rend, a bankvilág, az oligarchiák ostorozásában, váltott. Hallgatóságának az egész mostani válságot immár egy új világrend „melléktermékeként” adta el. Kísérőjelenségként, ahogyan ő fogalmazott. Ebből korábbi kijelentéseinek cáfolata adódik. Ha a válság nem szerves következménye az eddig uralkodó „világrendnek”, hanem mellékterméke az újnak, akkor valójában nincs is válság, csak átalakulás.

Ami pedig az átalakulást illeti, Orbánnak részben igaza van. Feltörekvő, bár egy főre számított jövedelmüket tekintve változatlanul szegény országoknak, mint amilyen Kína, India, Brazília, Oroszország, perdöntő szavuk van ma már a világ energia- és agrárháztartásában. De ez teljesen független a válságtól, amelynek mi is elszenvedői vagyunk. Azzal, hogy jövedelemtermelő képességük egyre kevésbé van arányban azzal a szociális juttató rendszerrel, amelyet a Nyugat magának kiépített (ideértve Magyarországot is), az említett új gazdasági nagyságoknak minimálfokon sem kell – egyelőre – szembe nézniük. De hogy ők „a piacok” immár, az igaz. Ezt a diplomaták Orbán nélkül is tudják. Azt viszont nem kéne tudniuk, mert nem igaz, hogy „a Nyugat gazdasági súlya egyre csekélyebb lesz”. Bármennyire legyen is feljövőben a mindig példaként idézett Kína, az Egyesült Államok GDP-je, amiképp az Európai Unióé is, még mindig messze felülmúlja a feljövők együttesét, egy főre számítva pedig az adatok valósággal összemérhetetlenek.

Nem gondolom azt sem, hogy az ázsiai és (esetleg) latinamerikai piacok diplomáciai úton való kiaknázása alapjában változtatna örökölt adottságainkon, azon, hogy Szent Antalhoz kéne járulnunk hagyományos (elsősorban német) exportpiacaink akár 0,1 százalékos növekedésének előmozdításáért. GDP-növekedés, foglalkoztatottságnövelés számunkra csak innen származhat. Orbán azt mondja, mi ezt akarjuk, nem a válságkezelést. Csak azt mondja meg, kérem, hogy válságkezelés – magyarul: pénzügyi egyensúlytartás – nélkül ez miképpen lehetséges, ha már egyszer adósok, és nem hitelezők vagyunk, és ha minden elköltésre, növekedésre, munkahelyteremtésre szánt pénzünk a bennünket fiskális kényszerzubbonyba záró, „egyre csekélyebb súlyú” Európai Unió büdzséjéből származik.