A levegőből láttam, amint a pakisztáni gazdaság lelkét, több ezer hold kiváló termőterületet elönt a növekvő ár. Földet érve pedig rémült emberekkel találkoztam, akik attól féltek, hogy nem tudják majd etetni gyermekeiket, és nem tudják megvédeni őket a katasztrófa következő hullámától: a hasmenéstől, a hepatitistől, a maláriától és a leghalálosabbtól, a kolerától. A katasztrófa mértéke felfoghatatlan. 15-20 millió embert érint. Többet, mint a 2005-ös indiai-óceáni cunami, a kasmíri földrengés, a 2007-es Nargis ciklon és az idei haiti földrengés összesen. Legalább 160 000 négyzetkilométernyi terület került víz alá, jóval több mint másfél magyarországnyi terület.

Vajon miért késlekedett a világ e csapás súlyosságának felismerésével? Talán azért, mert ez nem afféle látványos televíziós katasztrófa váratlan, erős effektusokkal, drámai mentésekkel? Lehet, hogy egy földrengés egy pillanat alatt veszi el emberek tízezreinek életét, egy cunamiban egész városok tűnnek el a lakosságukkal együtt egy pillanat alatt, de ez a mostani is ilyesféle katasztrófa, csak, mondjuk így, lassított felvételben. Hosszú időn át egyre csak súlyosbodik. S még korántsem ért véget.

A monszunesőzések akár hetekig is eltarthatnak. Így azokban a régiókban is, ahol a vizek már visszahúzódtak (különösen az ország déli részén) új áradások fenyegetnek. És persze azt se feledjük el, hogy ez a világ egyik legsúlyosabb problémákkal terhelt térségében történik, ahol a stabilitás és a fejlődés a világ egészének érdeke lenne. Ez a katasztrófa tehát nemcsak Pakisztánt sújtja.

Most ez az árvíz a világméretű szolidaritás egyik legnagyobb próbatétele. Ezért tett közzé az ENSZ 460 millió dollárt megcélzó segélykérő felhívást. Ez az összeg mindössze fejenként napi 1 dollárt jelent, és 6 millió ember (köztük 3,5 millió gyermek) háromhavi ellátására elegendő csupán. A nemzetközi felajánlások napról napra szaporodnak. Nem egészen egy nappal azután, hogy a felhívást közzétették, az igényelt összeg több mint fele összegyűlt. Mégis: a felelősségvállalás mértéke elégtelen a katasztrófa mértékéhez viszonyítva. A múlt hét csütörtökén az ENSZ közgyűlése újra összeült, hogy közös erőfeszítéseink mértékét növelje. Ha most cselekszünk, még megelőzhető az a pusztítás, amit a vízzel terjedő kórokozók idéznének elő. A mentési munkálatokat ilyen nehéz és veszélyes helyeken nem könnyű kézben tartani. De a világ minden táján tapasztaltam már, hogy lehetséges. Afrika legeldugottabb és legveszélyesebb részein éppúgy, mint Haiti romba dőlt városaiban. És, mint láttam, Pakisztánban is.

ENSZ-szervezetek egész hada, a vöröskereszthez/Vörös Félholdhoz hasonló nemzetközi segélyszervezetek és más nem kormányzati szervek támogatták a pakisztáni kormány erőfeszítéseit. Kamionokat, helikoptereket és még öszvéreket is felhasználtunk, hogy élelmiszert szállítsunk, és elérjük azokat, akik el lettek vágva a segítségtől. Közel egymillió embernek juttattunk egy hónapra elegendő élelmiszert. Nagyjából ugyanennyinek van most már fedél a feje felett, és ennél többen jutnak már napról napra tiszta vízhez. Egyre több ember életét mentik meg a kolera elleni gyógyszerek, a kígyóméreg és a kiszáradás elleni szerek.

Ez csak a kezdet, komoly lépésekre van még szükség. Hatmillióan továbbra is híján vannak az élelemnek. Tizennégymillió embernek, különösen gyermekeknek és terhes nőknek pedig sürgős egészségügyi ellátásra van szükségük. Ahogy a vizek visszahúzódnak, rögtön az emberek segítségére kell sietnünk, hogy újjáépítsék országukat, életüket.

A Világbank legalább egymilliárd dollár értékűre becsüli az elpusztult termény mennyiségét. A termelőknek többek között vetőmagokra, fertőtlenítőszerekre lesz szükségük, hogy újra vessenek. Nehogy még a következő év termését is elveszítsék. Az élelmiszerárak megugrása már most is megtapasztalható Pakisztán főbb városaiban. Hosszabb távon a károkat szenvedett infrastruktúrát is helyre kell hozni, az iskoláktól és a kórházaktól kezdve az öntözőcsatornákig, a kommunikációs és szállítási hálózatokig. Az ENSZ ebből is kiveszi majd a részét.

A médiában újabban valamiféle fásultságot emlegetnek: a kormányoknak állítólag már elegük van abból, hogy a világ távoli szegleteinek katasztrófáival foglalkozzanak, és nem rohannak segítséget nyújtani. A tények mást mutatnak. Az adományozóktól folyamatosan érkezik a segítség Pakisztán számára, és ez igencsak biztató. Ha valakik fásultak lehetnének, azok éppen a katasztrófától sújtott hétköznapi emberek, a nők, a gyermekek, a kistermelők, akiket kimeríthetett a sok baj, konfliktus, gond, gazdasági probléma – akik közül sokan már mindent elvesztettek. Fásultság helyett azonban az ő körükben is eltökéltséggel és az újrakezdés reménységével találkoztam. Reménnyel és várakozással, hogy a legsötétebb, legnehezebb órákban sem maradnak egyedül.

Nem hagyhatjuk, hogy ez a természeti katasztrófa emberek okozta katasztrófává fajuljon. Álljunk Pakisztán népe mellé, és tartsunk ki mellette mindvégig az újjáépüléshez vezető hosszú és nehéz út során.

A szerző az ENSZ főtitkára