„Vasárnaponként jive zenét hallgatunk, bár már nem sokat táncolunk” – mondja Sybil Martyr 96 éves, nyugdíjas tanítónő, tiszta angol kiejtésével. „Múzeumi darabok vagyunk” – teszi hozzá.

Jóllehet a meghatározás az idők során változott, az indiai alkotmány értelmében az angol-indiai olyan állampolgárt jelent, akinek apai felmenői Európából származnak. Martyr asszony mindkét nagyapja skót volt.

Nemzedékének legtöbb angol-indiai nőjéhez hasonlóan egész életét Indiában élte le, és soha nem járt Nagy-Britanniában – de csak angolul beszél. Mint elmondja, az iskolában tanult egy kevés latint és franciát, s annyi „konyhabengálit”, hogy beszélni tudjon a személyzettel.

1947-ig, amikor a britek kivonultak Indiából, az angol-indiaiak, akiket akkor neveztek félvérnek, fekete-fehérnek vagy „nyolc anna”-nak is (a hivatalos indiai pénznemben, a rúpiában 16 anna volt) elkülönült, 300–500 ezer embert számláló közösséget alkottak. A legtöbben a vasútnál és más állami intézményeknél dolgoztak. Sokan közülük a britek által részükre épített vasutasvárosokban laktak, ahol virágzott sajátos – sem brit, sem pedig indiai – kultúrájuk.

Ám napjainkban ez a kultúra gyorsan eltűnik, és Sybil Martyr nemzedéke talán egyik utolsó fáklyahordozója. Senki nem tudja pontosan, hány angol-indiai él napjainkban Indiában; utoljára az 1941-es népszámlálásnál vették őket számba. – A vegyes házasságok folytán és az indiai függetlenség elnyerése után egymást követő kivándorlási hullámok nyomán számuk legfeljebb 150 ezer lehet – mondja Robyn Andrews, az Új-zélandi Massey Egyetem szociálantropológusa.

Az Indiában maradtak gyermekei és unokái növekvő mértékben asszimilálódtak, európai felmenők nélküli indiaiakkal házasodtak, és felvették a helyi nyelveket.

Az indiai államelnök minden ciklusra két angol-indiai képviselőt nevez ki a parlamentbe, hogy biztosítsa a parányi közösség politikai képviseletét. Kultúrájuk bizonyos mértékig továbbél angol-indiai ételekben. Mint például a falusi csirke: fűszeres, fokhagymával, gyömbérrel ízesített fogás, csípős paradicsomos-chilis mártással a rizsen, mellette a hússal.

Barry O’Brien, Nyugat-Bengál parlamentjének angol-indiai képviselője elmondta, hogy a legtöbb angol-indiai keresztény, de elismerte: nincsenek már elegen ahhoz, hogy megtöltsék templomaikat. Szerinte a jellegzetes angol-indiai életstílus, melyhez Martyr asszony és társai oly hűek, valószínűleg nem fogja már túlélni őket. „Ez az életstílus néhány éven belül teljesen el fog tűnni – s vele a britek indiai korszakának egyik egyedülálló emléke” – mondja.

E kultúra gyökerei a kései XVIII. századra nyúlnak vissza, amikor a Kelet-indiai Társaság brit alkalmazottai nagyobb számban kezdtek feleségül venni indiai nőket, és gyermekeik születtek. A XIX. század végére, amikor több brit nő vándorolt Indiába, a két népcsoport közötti házasságok száma lecsökkent – ám addigra az angol-indiaiak már privilegizált, még ha furcsa, helyet is foglaltak el India életében.

Jóllehet életstílusuk inkább brit volt, mint indiai, az angol-indiaiak ritkán érintkezhettek egyenlő félként a britekkel. Azok általában lenézték az angol-indiaiakat – míg az utóbbiak hajlottak rá, hogy magukat különbnek tartsák az indiaiaknál. (...)

Az angol-indiaiak hajlottak rá, hogy bizonyos vonatkozásokban társadalmilag haladók legyenek. Mint O’Brientől megtudtuk, a XX. század elején már sok angol-indiai nő dolgozott – olyan időkben, amikor ezt csak kevés középosztálybeli indiai nő tette. A britek által finanszírozott angol nyelvű oktatási rendszert építettek ki, társadalmi egyesületek széles hálózatát hozták létre.

„Minden indiai angol-indiai szeretett volna lenni” – mondja Malcolm Booth, az Országos Angol-Indiai Szövetség 83 éves tiszteletbeli főtitkára. Sápadt arcú, öltönyös férfiak képei lógnak a falon delhi irodájában, ahol az 50-es évek divatját idéző kasmírmintás nadrágtartót viselve ül, és teáját kortyolgatja.

Booth, egykori mozdonyvezető, az alkotmánynál szigorúbban határozza meg, ki az angol-indiai. Az alkotmányos meghatározás, amelynek alapján egykor munkahelyi kvóták és előjogok jártak az angol-indiaiaknak, bármi fajta euró pai származást elismer apai oldalon, míg Booth szerint a (goai) portugál vagy francia felmenők nem számítanak. A brit uralom idején az angol-indiaiakat Booth szerint az oktatási és a szociális szolgáltatások mellett megkülönböztették a bérezésnél: míg egy brit mozdonyvezető havi 300 rúpiát keresett, angol-indiai társa 200-at, az indiai pedig csak 100-at.

A britek ázsiai birodalmának eltűnése olyan sokkot jelentett az angol-indiai közösségnek, amelyen csak évtizedek után lettek úrrá. A jobb módúak, illetve a magasabban képzettek közül sokan kivándoroltak, hogy a tengerentúlon kezdjenek új életet. Akik maradtak, elvesztették megszokott előjogaikat. Így például 1961-től a kormány már nem finanszírozta a külön angol-indiai iskolákat.

Eltörölték az angol-indiaiak foglalkoztatási kvótáit, s mivel nem beszélték a hindit és más indiai nyelveket, munkalehetőségeik beszűkültek.

Az ebből következő szegénység és elszigeteltség máig kísért az angolindiaiak nyugdíjasotthonaiban, mint amilyenben Sybil Martyr él. A hangulatos, jobb időket látott épület lakói távolról sem jómódúak, és havi 65 dollárt fizetnek otthonukért.

Egyúttal azonban O’Brien szerint a fiatalabb angol-indiaiak sorsa napjainkban általában jobbra fordul. Angolnyelvtudásuk, s az, amit Andrews, az antropológus „nyugatias attitűdként” jellemez, vonzóvá teszi őket multinacionális vállalatok és kiszervezett munkákkal foglalkozó indiai cégek számára (…)

A cikk 2010. augusztus 17-én jelent meg e The New York Times hasábjain.

Sybil Martyr nyugdíjas tanítónő, aki Kalkuttában él együtt más idős indiai-angolokkal