Ezek az egységek - jegyzi meg a Time magazin - harcképességben felülmúlják a hatszázezres iraki hadsereg csapatait, s szükség esetén bevethetők. Igaz, az egyik fő feladatuk a hazatérésük előkészítése. Amikor majd véget ér az amerikaiak 2003-ban kezdődött ideiglenes állomásoztatása Irakban. De miért mentek oda?

Az egykori hivatalos verzió szerint Szaddám Huszein iszonyú diktatúrája támogatta az al-Kaidát, s tömegpusztító fegyvereket fejlesztett, gyártott. Kiderült, egyik állítás sem volt igaz. Hamis ürügyek voltak. Mindenesetre az amerikai és brit csapatok gyorsan szétverték az amúgy is düledező iraki egypártállamot. Ami viszont helyébe lépett, az nem sok dicsőséget hozott a Nyugatnak.

Feltehetően azért, mert a hivatalos tévedésen/hazugságon kívül a háborúnak több más téves oka is volt. Ilyen lehetett az a neokonzervatív eszme, hogy a diktatúrától megszabaduló irakiak liberális demokratikus államot építenek majd, s ez új példája, vezető hatalma lesz a fundamentalista iszlámtól és a korrupt diktatúráktól csömört kapott térségnek. Ez nem történt így. Számíthattak arra, hogy az újrainduló iraki olajtermelés üdvösen hat majd a világgazdaságra és csökkenti az iráni rendszer bevételeit. Ez sem jött be.

És akkor még nem szóltunk GeorgeW. Bush személyes adottságairól, feltehetően erős apakomplexusáról. Ő állítólag meg akarta büntetni Szaddámot, mert az iraki diktátor merényletet tervezett az idősebb Bush ellen. Vagy meg akarta mutatni, hogy ő majd befejezi azt, amit a apja – követve józan tanácsadóit – nem tett meg az első Öböl-háborúban?

Bush szenior nem verte szét a Baath-rendszert, amely összetartotta és valamelyest modernizálta a vallási ellentétektől szabdalt mezopotámiai országot. Az ifjabb Bush elnök megtette, a következmény évekig tartó véres polgárháború volt. Az igazságtalan hierarchiák megtörtek, s helyükbe újak léptek. Az iraki keresztények többsége elmenekült az országból, ahogy az értelmiség is. Többpártrendszer van, parlamentarizmus is létezik, de képtelenek kormányt alkotni az etnikai, vallási pártok.

Nem vált be Washingtonnak és szövetségeseinek egyetlen elképzelése sem. A hétéves háborúzás bekerül a kudarcos amerikai katonai kalandok sorába. És még nincs vége, és még senki nem tudja, mi következik ebben az instabil térségben, ahol a háború egyáltalában nem illetlen szó. Egy pozitív elem van: az amerikaiak tudomásul vették a kudarcot, s nagy anyagi és emberi költségekkel, de felszámolják ideiglenes jelenlétüket.

Irak és a még kilátástalanabb afganisztáni háborúskodás arról is szól, hogy a „Nyugat” évezredes együttélés után is képtelen megérteni a Keletet. A XIX. század gondolkodásával és elképzeléseivel veti be XXI. századi csapatait. A halál persze változatlan.