Berlin: művészeké vagy a bürokratáké?
Berlin - A Tacheles néven ismert ház ma történelmi emlékhelyként védett státuszt élvez. Ám közben a művészeket, akik csaknem két éve bérleti szerződés nélkül lakják, kilakoltatás fenyegeti, hogy új luxusbefektetésnek csináljanak helyet.
Berlin számára többről van szó, mint a régi problémáról, egy környék felértékeléséről. A Tacheles elnevezés jiddis szóból származik, egyenes beszédet jelent, és a ház fenyegető bezárása kiélezte a vitát Berlin identitásáról.
A városnak, bár immár nem osztja ketté a fal, mégis kettős jellege van: az egyik oldalon ott van sötét történelmének és tündöklő kreativitásának illékony elegyéből összeállt különleges múltja, a másikon pedig a stabil, újraegyesült ország fővárosaként élvezett státusza. Míg a pénztelen Berlin arra törekszik, hogy festők, muzsikusok és anarchisták szabados, kaotikus fészkeként tartsák számon, a főváros egyúttal pedáns kormányzat, növekvő bürokrácia otthona.
„Utálnám, ha Berlin is lapos hellyé válna, kritikai hangok nélkül, mint New York, ahonnan kipucolták az alternatív művészvilágot’”, mondja az 54 éves Felicitas Adler, aki a Tacheles megmentését követelő tüntetésen, hulladékból készített, feketére festett kartondobozból és üres pillepalackokból készült trash-art („szemétművészet”) szobrot visel öltözékül. A ház egy évszázaddal ezelőtt épült, acélból, betonból. A második világháború alatt a nácik nem utolsósorban francia hadifoglyok elhelyezésére használták. Az épület a háború alatt súlyosan megsérült, és üresen állt egészen addig, amíg az önkényes lakásfoglalók 1990-ben beköltöztek. Az Oranienburger Strasse, ahol található, egykor divatos underground vidék volt – ma a turisták által kedvelt hely.
Jelenleg 30 műteremlakás van az épületben, a művészek száma 70 és 100 között mozog, egyik közülük Felicitas Adler. Hátizsákos turisták, külföldön tanuló diákok nemzedékei járták végig a nyitott házat és ittak, táncoltak a földszinten, a Café Zapatában. A Tacheles a fal utáni korszak műemléke; akkor egy hosszabbító kábel, egy magnóerősítővel és egy sörrel teli hűtődoboz elég volt ahhoz, hogy valaki szórakozóhelyet alapítson az elhagyott épületben.
Ám a változás mindenhol tetten érhető. A falomlás utáni lakásfoglalók első nemzedéke, amelynek közösen lakott házai, előadóterei húszéves jubileumukhoz érkeztek, félnek, hogy hamarosan utoljára állhatnak közönségük elé.
A berlini falat lerombolták, már csak néhány, jelképes darabja maradt meg. A keletnémet Köztársaság Palotáját, a maga retró bronz- és üveghomlokzatával, lebontották. Helyére – talán ha a finanszírozást sikerül megoldani – a Hohenzollerek újjáépített barokk palotája kerül. A történelmi Tempelhof repülőteret bezárták, hogy helyébe lépjen az új, óriási légikikötő, kívül a városon.
A Tachelestől rövid autóútra, a Chausseestrassén a kormány behemót új főhadiszállást építtet az ország külföldi hírszerzőszolgálatának. A csaknem 280 ezer négyzetméteren 4000 kém és a kiszolgáló személyzet dolgozik majd – az építési költségek 1,1 milliárd dollárt tesznek ki. „Igencsak figyelemre méltó az utóbbi két-három évben ennek a fővárosszindrómának az erősödése”, mondja a 43 éves Klaus Bergert. Ő nem messze a Tachelestől, az Ackerstrassén működő Schokoladen nevű, színházi előadásnak és élő zenének otthont adó létesítmény üzemeltetőinek egyike. Őket is kilakoltatás fenyegeti.
Bergert mindjárt a fal leomlása után költözött Berlinbe, a korábbi Kelet-Németországban lévő Falkenseéből. „Ezek a bonni emberek békés várost szeretnének maguknak, de ez egyszerűen nem működik”, mondja az álmos kisvárosra utalva, amely a korábbi Nyugat-Németország fővárosa volt. „Egyrészt szeretnék, ha Berlin kulturális főváros lenne, másrészt kicsinálnak mindent, ami ehhez hozzájárul.”
A fal utáni nemzedék nemcsak a befektetők és fejlesztők kavalkádjával találja szemben magát, de bírálja őket a helyi kulturális közösség is, amiért elfoglalják a város legjobb helyeit, beszedik a turisták dollárjait és nem hajlandóak haladni a korral.
„Konzervatív képük van a városról: mozdulatlan környezetnek látják, amelyben mindennek úgy kell maradnia, ahogy a fal leomlása idején volt”, mondja Jörg Koch, a 032c című berlini kortárs művészeti magazin kiadója. „A Tacheles a Disney World lepukkant változata. Kérdezzen meg bárkit Berlinben, mikor volt ott utoljára, és valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy 10–15 éve. Az a ház egy kiüresedett emlék”.
Az elmúlt hét végén jellegzetes, hátizsákjaikról, fényképezőgépeikről, térképeikről és úti könyveikről felismerhető turistacsoport mászott fel a lépcsőkön, amelyeket egymást borító rétegekben fednek két évtized graffitijei. Az egyik boltban 6,50 és 40 dollár közötti áron kínálták a posztereket, Che Guevara portréjával, vagy kivágott kutyafejekkel. (...)
A Tacheles szervezői 1998-ban 2008-ig érvényes, tízéves bérleti szerződést írtak alá. A díj csak jelképes volt, havi egy márka. Ám a szerződés lejárta óta bizonytalan a helyzetük, miután felmerült, hogy elárverezik a területet. Az épület maga 1200 négyzetméteres telken áll, de az egész, 25 ezer négyzetméteres területet akarják fejleszteni, és attól 90 millió dollárt remélnek a beruházók. (...)
Klaus Wowereit, Berlin főpolgármestere kiállt a Tacheles megmentése mellett, ám a város 88 milliárd dolláros adóssága miatt korlátozottak a lehetőségeik, hogy befolyásolni tudják az ügy kimenetelét.
A Tacheles támogatói egy sor tiltakozást szerveztek. (...)
„A Tacheles Berlin része”, hallottuk Norwen Stärkertől. A 33 éves építőipari művezető néhány társával nézte a Tacheles támogatóinak menetét. „Maradjanak csak a művészek! Aki luxuslakásokat keres, menjen Münchenbe vagy Hamburgba.”
2010. augusztus 10.
Az ezen az oldalon közölt cikkek eredetileg a The New York Timesban jelentek meg. Szerkesztett változatuk közlése a Népszabadság és a The New York Times együttműködése alapján történik
