Csakhogy ez a konjunktúra lezárult. Az állami kiadások (közöttük nem utolsósorban a katonaiak) terhét az államháztartás egyre kevésbé képes elviselni. A költségvetési hiány a GDP 6 százaléka körül van, és a Putyin-kormány elhatározta, hogy 2013-ra 3 százalék alá viszi. Mellesleg hatalmas valutatartalékaiból már eddig is jelentős összegeket áldozott arra, hogy a deficit ne ugorjon az egekbe. S főként: hogy a deficitcsökkentés forrásait ne adóemelésekben vagy/és a szociális juttatások megkurtításában keresse, mint annyian mások tették.

Most azonban mérföldkőhöz érkeztek. Az állami vagyont is „meg kell mozgatni”, hogy a költségvetés pótlólagos bevételekhez jusson. Innen van, hogy szakítva az orosz tömegek szemében amúgy is módfelett népszerűtlen privatizáció „átkos jelenségként” való kezelésével, az illetékes orosz minisztériumok nyilvánosságra hoztak egy listát, amelyen részleges magánosításra jelölték ki az ország legnagyobb állami vállalatait. A befektetők megnyalhatják a tíz ujjukat.

A listán van a legnagyobb lakossági betétgyűjtő banktól a legnagyobb állami olajvállalaton át az állami villamosenergia-monopóliumig „minden, ami számít”. Azzal az apró kiegészítéssel, hogy többségi tulajdonát az orosz állam mindegyikben meg akarja őrizni. Most már csak vevőkre van szükség, akik természetesen csak akkor lesznek hajlandók költekezni, ha az eladó – tekintet nélkül a részvénytöbbségére – biztosítékokkal és beleszólási joggal honorálja az általuk vállalt kockázatokat.

Medvegyev elnök maga mondta: szeretné, ha csökkenne az orosz állam gazdasági szerepvállalása. Ennek ellentmond az új orosz költségvetés egy fejezete, amely „modernizáció” címszó alatt változatos, XXI. századi technológiákra épülő „szövetségi célprogramokat” irányoz elő, ám kétséget sem hagy afelől, hogy a mai Oroszország – kommunista elődjéhez hasonlóan – állami eszközökből kíván korszerűsíteni, ahelyett, hogy a magántőke, az egyéni kezdeményezés számára teremtene kedvező környezetet. Például infrastrukturális beruházásokkal (még mindig nincsenek autópályák!), a közművek modernizációjával, az ellátottság kiterjesztésével.

Ilyenformán az orosz állam, miközben meg akarja szabadítani a gazdaságot „önmagától”, mégiscsak önmagát képes az új világ apostolának a szerepébe beöltöztetni. Alig hinném, hogy ebből Kína lesz. Mindkét rendszer autoriter, de tőkevonzás és tervezési képességek dolgában a kínaiak évtizedekre előbb vannak.