Mandelsont rossz ítélőképességre valló lépései miatt jó barátja, Tony Blair kétszer is eltávolította a kormányból, majd brüsszeli „száműzetéséből” 2008 júniusában hívta viszsza a gazdasági miniszter tisztségébe Gordon Brown. A „sötétség hercegeként” emlegetett politikus a The Times napilapnak adott interjújában azzal magyarázta a könyv időzítését, hogy „akárkit is választanak meg a Munkáspárt élére, jobban jár, ha a jövőre gondolva már most levonhatja a tanulságokat a könyvből”.

A kötet legizgalmasabb részletei közé tartoznak a május 6-i, patthelyzetet eredményező parlamenti választás utáni kormányalapítás körülményei. Brown kétségbeesetten kereste a megoldást a kormányrúd megőrzésére. Meggyőződése volt, hogy a mérleg nyelvét jelentő Liberális Demokraták számára a Munkáspárt természetesebb partner, mint a Konzervatív Párt. Illúzióinak három nap elteltével Nick Clegg lib-dem vezető vetett véget, aki egy titkos tárgyaláson a szemébe mondta: „Értse meg, semmilyen személyes ellenszenvet nem táplálok, de a koalíció törvényességét nem lehet biztosítani, és megnyerhetetlen lesz a (liberálisok szemében kulcsfontosságú választójogi reformról szóló) népszavazás, ha nem mond le méltósággal a kormányfői címről”.

Rengeteget mond Mandelson manipulatív gondolkodásáról az az adalék, mely megvilágítja, miért gyorsultak fel az események hirtelen május 11-én, kedd délután. Brown a tárgyalások megtorpanása láttán megértette: a lib-demek nem kívánnak kormányra lépni a Munkáspárttal annak az ígéretnek birtokában sem, hogy egy év múlva, a referendumok lebonyolítása és a recesszióból való kilábalás után veszi a kalapját. Lord Mandelson nem akarta, hogy Brown sötétedéskor hagyja el a Downing Street 10-et. Sürgette, hogy ne várja meg a liberális–konzervatív alkudozások befejezését, hanem induljon el a Buckin ghampalotába, és nyújtsa be lemondását II. Erzsébetnek. Így kényszerhelyzetbe hozta Nick Clegget, aki akkor még nem kapott felhatalmazást a párttól a torykkal való megegyezésre, egyben elérte, hogy a Cameron házaspár diadalmas bevonulása a világ egyik leghíresebb épületébe homályba vesszen.

Mint a memoárból kiderül, Brown annak ellenére kapott szabad utat, hogy munkatársai tudomásul vették, irányítása alatt teljesen valószínűtlen a választási győzelem. Egymás között bírálták a kormányfőt, de indulataitól tartva jelenlétében nem mertek ellenkezni vele. Brown soha nem tudta túltenni magát azon a tényen, hogy 1994-ben Blair, és nem ő lett a párt vezetője. A szerző néhány „jó poén” és a kötet kelendősége kedvéért alighanem egy életre tönkretette mindkét exkormányfőhöz fűződő viszonyát. Idézi Blair véleményét Brownról: „őrült, rossz és veszélyes személyiség”, de elárulja azt is, hogy előbbi valóban megszegett egy bizalmas megállapodást. Az ezredforduló után egyre türelmetlenebb pénzügyminiszternek, Brownnak 2003 novemberében megígérte, a következő választáson már nem indul. Végül meggondolta magát, és csak 2007 nyarán adta át a stafétabotot.

Míg Brown hallgat, Blair hírek szerint „rendkívül mérges”, amiért Mandelson felpörgette a memoár kiadását. A párt megosztottságának, vitáinak szétkürtölésével csak a lib–kon koalíció malmára hajtja a vizet.

A sötétség hercege eloszlatja a homályt