Hét hete van csak hatalmon Kan Naoto, de a japán média máris a távozásáról cikkezik. Azt vetik a szemére, hogy pártja, a tavaly szeptember óta kormányzó Demokrata Párt (DPJ) a múlt hét végi választáson vereséget szenvedett, és elvesztette többségét a japán felsőházban. A DPJ koalíciós partnereivel többségben van a törvényhozás erősebb szervében, az alsóházban, de az eredmények alapján most Kannak a törvények felsőházi elfogadásához le kell paktálnia néhány ellenzéki párttal is. Így pedig nehezen viheti véghez azokat a japán mércével radikálisnak mondott reformokat, amelyek csökkenthetnék a hatalmas államadósságot, illetve javíthatnának az állampolgárok egyre romló szociális helyzetén. Kan saját maga ismerte el, hogy talán túl korai volt az ötszázalékos áfa emeléséről beszélni, bár az elemzők szerint a lakosság elfogadná az adóemelést. Sokkal inkább azt róják fel neki, hogy nem tudta az embereknek elmagyarázni, mire költené az extra bevételt.

A japán média – Koidzumi Dzsunicsiro volt kormányfő populista szereplései óta – karizmatikus vezetőt keres az ország élére. Az Elvis-hajú, teljesítményét tekintve az elemzőket megosztó Koidzumit a karaokebárok programjának mintájára öt év alatt gyors egymásutánban négyminiszterelnök követte, ám a választók egyikükben sem látták meg a „megváltó” államférfit. Így a szigetország mindenható, megapéldányszámú napilapjai „kikészítették” a nem túl karizmatikus politikusokat. Ehhez hozzájárult még az 55 évig hatalmon levő Liberális Demokrata Párt (LDP) fokozatos leépülése és hatalomból való tavalyi távozása is. Egyesek szerint a gyakori vezetőváltásoknak közük van a sűrű választási naptárhoz is. Az alsóházi, felsőházi, helyhatósági és párton belüli tisztújító választások rengeteg kampányolást igényelnek, és túl hamar, egy éven belül akár többször is elszámolásra kényszerítik az aktuális vezetést.

Ezzel egyetért Gerald Curtis, a New York-i Columbia Egyetem Japán-szakértője is, ám szerinte a szigetország politikai rendszere éppen egy „kreatív önmegsemmisítést” hajt végre. Az LDP fél évszázados uralmát követő, új rendszerbe való áttérés a tavaly szeptemberi alsóházi választásokkal és a Demokrata Párt akkori elsöprő győzelmével kezdődött. Valószínűleg még egy ideig el fog tartani, amíg Japán megtalálja a jó irányt és azt a vezetőt, akit keres. Közben azonban az a veszély áll fenn, hogy a világ – főleg Ázsia – elhalad a saját jövőképét immár több mint egy évtizede keresgélő, társadalmi problémákkal küszködő, öregedő és csökkenő lakosságú Japán mellett. Persze nem biztos, hogy tényleg populista, „tévéképes” vezetőre van szüksége Japánnak, hiszen a második világháború végét követően, mialatt harminckét miniszterelnök váltotta egymást a bársonyszékben, addig Japán –köszönhetően részben az aktív bürokráciának és a középvezetőknek – nemcsak a világ második gazdasági hatalmává, hanem divat- és trendmeghatározó, irigyelt országgá vált.

Kan saját portréjával. Máris a múlté?