Sok, német ügyekben jártas szakértő röviden elintézte a kutató megállapításait, mondván, lupéval sem találni EU-szkeptikus, pláne unióellenes politikust Németországban. Illenék azonban ennél komolyabban venni Proissl véleményét.

A szerelem kihűlését a görög válság, annak (nem EU-konform, de kényszerű) kezelése és annak fogadtatása jelezte. Volt ok a hűvösségre, hiszen az anyagi terhek jó részét a német adófizető nyakába rakták. Mindennek hosszabb távon mégis vannak előnyei. A Washington Post szerint azért, mert a német gazdaság még mindig inkább a termelői, semmint a szolgáltató szférán nyugszik, ami iránt leginkább megcsappant a kereslet. Az adófizető azonban rövid távra gondolkodik, a termelés sem növekszik még igazán, háborog hát, miért neki kell megfizetnie némely tagok szociális „nagyvonalúságát”. Közben a gazdagabbak is azon vesznek össze: a növekedést, a foglalkoztatást ösztönözzék, vagy az adósságot csökkentsék-e mindenáron. Összhangot egyelőre nem lelnek, pedig azt konkrét javaslatokban várnák az Európai Bizottságtól a közös gazdasági kormányzás megteremtéséhez, most épp a belga elnökség közvetítésével.

A szerelem elmúlásának mélyebb okai is vannak. Proissl úgy látja, hogy az ötvenes-hatvanas években született politikus- (és választói) nemzedék már nem osztja az unió alapítóinak félelmeit, értékeit. Ezért az EU-ra mint lehetséges, de nem kizárólagos politikai opcióra tekint. E gondolatot erősíti, hogy az unió jövőjével kapcsolatban még az érvényes kérdések is épp csak formálódnak, nemhogy a válaszokat látnánk. A válság nyomán sokan már az eurót temették, s az egység valóban ingatag: a térség működésének mechanizmusa olyan, hogy egyetlen elem „hibája” az egész működését veszélybe sodorhatja, miközben Brüsszel még saját rendtartását sem igen tudja betartatni a tagállamokkal. Az EUfória a szerelem kibontakozása előtt elmúlt a keleti végeken is. Kérdés, hogy az új választói nemzedékeknek és politikusaiknak lesz-e elég erejük, hogy legyőzzék saját nemzetállami ellenállásukat, s keresztülvigyék például a nemzeti költségvetések brüsszeli átvilágítását, a pénzügyi rendszerek egységes ellenőrzésének szigorítását. Be tudják-e látni: a szuverenitás gőgjének feladása elengedhetetlen, hogy a görög példa ne ismétlődhessék meg, hogy meg lehessen tartani az európai kereteket.

Az unió elődjét politikai kényszer szülte, a háború elkerülésének akarata. Sikerrel. Ma a fiatalabb nemzedékek idiótának néznék, aki egy fegyveres európai konfliktus lehetőségéről beszélne, pedig alig hetven éve ez még véres realitás volt. A szülési fájdalmakról nem lenne szabad megfeledkezni. A „létezhet más opció is” hangulata bármikor kitermelhet magának egy nacionalista hordószónokot, aki az európai egység hallatán nem csak legyintget vagy a vállát vonogatja. Ma nem politikai, hanem gazdasági kényszer diktál. Ezt a közhangulat nehezen fogadja be. A jövő minden eddiginél inkább a politikusok belátásán múlik. Előre tudnak-e lépni, vagy csak hátra?