Ám Recep Tayyip Erdogan kormányzása óta Törökország inkább „szabad változóként” lebeg a térségben, amely saját kezdeményezései alapján akarja befolyásolni a térség folyamatait. A szakértő szerint az Erdogan-kormány hazardíroz a bel- és a külpolitika területén, s előfordulhat, hogy Ankara ezzel többet árt magának, mint használ.

Erdoganék az elmúlt bő évben főleg az Izraellel való viszonyt értékelték át. Bár a török kormányfő egy minapi interjúban megjegyezte, hogy Ankara nem Izrael-ellenes, ismét felhozta a törökök alapvető sérelmét: 2008-ban a Gázai övezet elleni izraeli támadás akkor indult meg (a törökök tudta nélkül), amikor Ehud Olmert izraeli kormányfő kérésére a török kormány közvetített a Szíria és Izrael közti béke ügyében.

Az izraeli kapcsolatok lefagyasztásával a szakértő szerint Ankara saját magának is kárt okozhat. A térség egyik legfontosabb biztonságpolitikai együttműködése volt Törökország és Izrael között, amelyből Ankara legalább annyit, ha nem többet profitált, mint Izrael. A kurd vezér, Abdullah Öcalan elfogásában az izraeli titkosszolgálat is közvetett támogatást nyújtott a török kollégáknak. A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű kurd lázadószervezet máris elégedett a török–izraeli kapcsolatok lehűlésével.

Az utóbbi időben Törökország saját régiós politikai lehetőségeit rendre feljebb értékeli annál, mint amit ténylegesen képes teljesíteni – szögezi le a turkológus. A köztársaságot alapító Kemal Atatürk racionális politikája még a pánturkista, nagyhatalmi álmok feladását követte. A nyolcvanas évek végétől azonban Ankara ismét elhitte magáról, hogy egy új eurázsiai nagyhatalom vezető ereje lesz. Ebben közrejátszottak azok a nyugati sugallatok is, amelyek – az afganisztáni összeomlás rémképétől félve –Törökországot egyfajta mintaként igyekeztek a közép-ázsiai térség egykori szovjet köztársaságai elé állítani.

– Ankara néha szívesen képzeli magát egy nem létező 800 milliós eurázsiai török államszövetség vezető hatalmának, miközben sem a Kaukázusban, sem Közép-Ázsiában nem tudja befolyását meghatározó mértékben kiterjeszteni – mondja Dobrovits Mihály. Ugyanakkor valószínű, hogy bár Törökország visszatértét a régió politikai életébe általában szívesen veszik a Közel-Keleten, senki sem fog felzárkózni a manapság „neooszmanizmusnak” nevezett török új külpolitika mögé.

A túlhajtott politikát a Nyugattal szemben érzett sértettség is fűti. A szakértő úgy véli, ezért is lenne fontos, hogy az Európai Unió határozott és egyértelmű politikát alakítson ki, amely egységes, belátható és rövid távon teljesíthető célokat tűz Törökország elé. Ankara és Brüsszel között 1963 óta zajlik a macska-egér játék. Külön nehézséget okoz, hogy a szekuláris török politikai erők között erősen él az euroszkeptikus szellem, miközben elvileg az „iszlamista” Erdoganék –még ha egyre kisebb lendülettel is – de a csatlakozás hívei.

Mindeközben Ankara a saját értékét is próbálja növelni az EU-val szemben úgy, hogy eurázsiai, közel-keleti befolyását próbálja alku tárgyává tenni. Hasonló taktika Törökország részéről az energiatranzit-ország szerepének kijátszása.

A külpolitikai aktivitásnak persze belpolitikai okai is vannak. Az Erdogan-kormány az utóbbi években több kudarcot is megélt, leglátványosabban a kurd politika futott zátonyra. A szakértő szerint többek közt azért, mert egy-egy látványos gesztus után (például az állami, kurd nyelvű tévécsatorna beindítása) a politikai rendezéshez nem kerültek közelebb.

Másrészt az Erdogan-kormány a hadsereggel sem rendezte a viszonyát. Sőt több –időközben a kormány szavahihetőségét is kikezdő – pert indított a hadsereg vezető tisztjei és a szekuláris elit bizonyos képviselői ellen. Noha a jelenlegi vezérkari főnök, Ilker Basbug lojális Erdoganhoz, neki hamarosan nyugdíjba kell vonulnia. A következő vezérkari főnök (a főtiszti kar tagjai egymást váltják e tisztségben) viszont nem biztos, hogy ilyen megértő lesz Erdoganékkal szemben.

Ezzel párhuzamosan a török kormányfő ambiciózus alkotmánymódosítási tervvel rukkolt elő, amely felhigítaná az atatürki köztársaság felett őrködő alkotmánybíróságot, és közvetlen választáson alapuló, amerikai típusú elnöki rendszert vezetne be – azaz átalakítaná az ország teljes politikai berendezkedését. A bizonytalanságot növeli, hogy a jelenlegi elnök, Abdullah Gül megbízatása elvben 2014-ig szól, ugyanakkor Erdogan szeretné ezt 2012-ig korlátozni. A jövőre esedékes parlamenti választásokat minden valószínűség szerint ismét Erdogan pártja, az Igazság és Fejlődés (AK) párt nyeri, hiszen az ellenzék megosztott, avítt és gyenge.

A szakértő úgy véli, Erdogan kül- és belpolitikai játszmáiban nem csak az a veszélyes, hogy hosszú távú bizonytalanságot okozhat az országban, de politikájának hatásai minden ellenkező ígérete ellenére befolyásolhatják az euroatlanti szövetségi rendszer biztonságpolitikai érdekeit. És mind többekben ültetik el azt a gondolatot, hogy a rendszer egykor erős keleti bástyája több irányból is átjárhatóvá válhat.