India: az információ ereje
Az asszony alsó kasztbeli elesett napszámosként ideális jelölt volt a segélyre. Mégis négy évig kellett várnia, közben pedig azt látta, hogy jobb módú szomszédai megkapták a támogatást és szilárd házakat építettek, míg ő a három gyermekével gallyakból és agyaglapokból összerótt tető alatt hált, amelyen beesett az eső.
Két hónappal ezelőtt az asszony élt India hathatós és népszerű információs szabadság törvénye adta lehetőséggel. Egy aktivista segítségével kérvényt nyújtott be a helyi önkormányzathoz, hogy megtudakolja: kik és miért kaptak támogatást, miközben ő várakozott. Néhány napon belül egy helyi tisztviselő jó hírt közölt vele: elnyerte a támogatást, és hamarosan kézhez veheti az utalványát.
Devi jó szerencséje az Indián végigsöprő információs forradalom része. Az ország lehet ugyan a világ legnagyobb demokráciája, ám egy óriási és nagyhatalmú bürokrácia igazgatja. Feudális alapra emelt birodalmi építmény ez, és e hivatalnoki kar a független India történetében sokáig többnyire nem volt kérdőre vonható. Az állampolgároknak kevés eszközük volt, hogy tudomást szerezzenek róla, mit tesz értük a kormányzatuk.
Most már világos azonban, hogy India 1,2 milliárd állampolgára messzemenő új felhatalmazást kapott attól a törvénytől, amely feljogosítja őket arra, hogy szinte bármilyen információ kiadását követeljék a kormánytól. A törvény kemény büntetéssel sújtja az információt visszatartó hivatalnokokat, ami – úgy tűnik – biztosítja, hogy gyorsan alkalmazzák a paragrafusokat.
Egyes aktivisták várakozásával ellentétben, a törvénynek nem volt különösebb hatása a korrupcióra. Miként Devi esetében is, a hivatalnokok gyakorta megoldják a panasszal hozzájuk forduló egyén problémáját, de csak ritkán indítanak átfogóbb vizsgálatot.
Mindazonáltal, az elfogadása óta eltelt öt évben a törvény része lett a vidéki India életének, és érzékelhetően kezdte visszaállítani a sokáig a hivatalnoki kar és a politikusok javára billenő hatalmi egyensúlyt.
„A kormányzat mindig is úgy gondolkodott, hogy az ott dolgozók uralkodnak az embereken”, mondta Vadzsahat Habibullá, a központi kormány információs főbiztosa. „Ez a törvény azt az érzést plántálja az emberekbe, hogy a kormány felelősséggel tartozik nekik.”
Radzsiv Gandhi egykori miniszterelnök egy alkalommal megjegyezte, hogy a szegényeknek szánt kiadásoknak csupán 15 százaléka jut el ténylegesen hozzájuk, a többit elfecsérlik, vagy elsíbolják.
Ez az arány az időközben eltelt évtizedekben változhatott ugyan, ám kevés indiai kétli, hogy az idei költségvetési évben, a nyomorban élő állampolgárok megsegítésére szánt 47 milliárd dollár jókora része eltűnt.
Az indiai információsszabadságtörvény hathatós eszközt adott a szegények kezébe, hogy biztosítani tudják: megkapják a maguk szeletét ebből a tortából. A törvény, amelynek elfogadásáért a jó kormányzást követelő aktivisták évtizednél hosszabb ideig küzdöttek, ma már mélyen beivódott az indiaiak tudatába. Hatálybalépése után, az első három évben kétmillió információkikérést nyújtottak be.
A vidéki szegények alapvető problémáik megoldására használják fel a törvényt itt, a szomszédos Biharból 2000-ben kikanyarított, és azóta politikai káoszban leledző, ásványkincsekben gazdag Dzsarkand kelet-indiai államban, ahol virul a korrupció és a hozzá nem értés. A szegények sikertörténetei csupán apró diadaloknak tűnnek fel, ám mégis lényegesen javítanak India legnyomorultabbjainak létfeltételein.
Banta szomszédságában van egy falu, ahol az orvosi rendelőben évekig nem volt egészségügyi személyzet, pedig eredetileg teljes munkaidőben foglalkoztattak volna egy védőnőt, akit kiképeztek a malária és a hasmenés, és hasonló betegségek diagnosztizálására, valamint a csecsemők és várandós anyák ellátására. Egy helybeli lakos kikérte az egészségügyi dolgozó munkanaplóját. Hamarosan a védőnő rendszeresen megjelent a munkahelyén.
Az illető, Sneha Lata, aki havi 250 dolláros állami fizetést kap, tagadta, hogy elhanyagolta a munkáját. Szerinte az információsszabadság-törvény púp a hátán. „Emiatt a törvény miatt van az a sok panasz”, mondta.
De most, hogy a falubeliek figyelik, nem meri elbliccelni a munkát.
Egy szomszédos kunyhóban Ramani Devi (csak névrokona Csancsala Devinek) takarót varrt kilenc napja született unokájának. Azelőtt kint lett volna a földeken, hogy keményen dolgozzon és meglegyen a betevő falatja. Most viszont tudja, hogy idős özvegyasszonyként havi kilenc dollár állami nyugdíj illeti meg. Ez nem hangzik túlságosan soknak, de faluhelyen ez a különbség aközött, hogy valaki eszik-e vagy éhezik.
A kormányhivatalban a közvetítők húszdolláros baksist kérnek azért, hogy a megfelelő tisztviselőhöz irányítsák a kérelmezőket, és sok nem jogosult jutott így nyugdíjhoz. Amikor egy helyi aktivista kikérte az adatokat, hogy a falubeliek közül ki kap nyugdíjat, Devi, a korábban érinthetetlennek mondott dalit, végre hozzájutott a nyugdíjához. Most büszkén mutatja a takarékkönyvét.
Manapság elég csak kikérni az információt, hogy mi történt egy elkallódott élelmiszerjeggyel, nyugdíjkérelemmel vagy születési bizonyítvánnyal, és a korábban oly nehézkes hivatali apparátus máris eredményesen működésbe lép, mondják itteni aktivisták.
De egy készségesebb hivatalnoki kar nem szükségszerűen kevésbé korrupt. A 29 éves Szunil Kumar Mahto, aki a dzsarkandi fővárosban, Rancsiban aktivista, elmondta, ő gyorsan megtanulta, semmi értelme, hogy a törvényt a korrupció leleplezésére használják fel. Példaként egy útépítési tervet említett. „A pénzt elköltötték, de útnak nyoma sem volt”, mondta Mahto.
Amikor kikérte az adatokat, hogy kiderítse, mi történt, új pénzt rendeltek a terv megvalósításához, és az út végül megépült. De semmilyen eljárás nem indult senki ellen, aki az eredetileg kiutalt pénzt zsebre tette.
„Itt nagyon szoros kapcsolat fűzi össze a politikusokat, a szerződő vállalkozókat és a hivatalnokokat”, magyarázta Mahto. „Nagyon nehéz bárki ellen eljárást kezdeményezni.”
Némely bírálók szerint megeshet, hogy a törvény csupán biztonsági szelepként szolgál, hogy foglalkozzanak az emberek alapvető szükségleteivel, mielőtt megkérdőjeleznék a status quót. „Nagyon eredményes volt az apró napi korrupció letörésében,” mondta Venkates Najak, a nemzetközösségi emberjogi kezdeményezéstől. „De gyengék a felelősségre vonási mechanizmusaink, és felelősség nélkül nincs értelme az átláthatóságnak”.
De Sekar Szingh aktivista, aki harcolt a törvény elfogadásáért, azt mondta, hogy egy olyan országban, amely most tér magához évszázadok gyarmati és feudális elnyomásából, másodlagos a korrupció elleni küzdelem.
„Fő célunk az volt, hogy jogosítványokat adjunk az állampolgároknak”, mondta Szingh. „Ez a törvény ezt megtette: feljogosította az embereket, hogy kérdőre vonják a kormányukat. S ez egyáltalán nem csekélység.”
(A riport elkészítésében közreműködött Hari Kumar.)
A cikk 2010. június 29-én jelent meg a The New York Times hasábjain.