Ebben ugyanis olyan pénzügyi megoldás született, amely alapjában véve ellentétes az eurózóna működésének német felfogásával. Ám a lényeg mélyebben keresendő: a mai politikusi nemzedék az ötvenes-hatvanas években született, nem osztja az unió alapítóinak félelmeit, értékeit, s az EU-ra mint lehetséges, de nem kizárólagos politikai opcióra tekint. Már csak azért is, mert a német gazdaság kapcsolatai a feltörekvő országokkal nagyon megerősödtek. Ezzel párhuzamosan, Berlin lényegében elérte célját Európában: megtörtént az ország újraegyesítése, kialakult a belső piac, sikeresen lezárult a bővítés nagy szakasza, s megszületett a lisszaboni szerződés. Hogyan tovább? Erre nincs válasz Proissl szerint.

A vitában igen élesen bírálta a görögök támogatását és a stabilizációs alap felállítását Hans-Werner Sinn, a tekintélyes Ifo Intézet elnöke, aki úgy látja: a tagállamok lényegében felmondták a maastrichti szerződést. Ez is elidegeníti a németeket Európától. Hiba az is, hogy a tagállamokat kivonják a piac ellenőrzése alól, hogy mesterségesen befolyásolni akarják az államkötvényhozamok közötti eltéréseket, s hogy az európai jegybankot államkötvény-vásárlásra kényszerítették. Mindez csak fokozta a német közgazdászok, választók ellenérzéseit. A francia képviselő, Pierre Moscovici úgy vélte, hogy a német–francia viszony is rossz, az európai együttműködés eltérő megközelítései miatt, s többek között azt a dilemmát sem sikerült feloldani, hogy a növekedést és a foglalkoztatást kell-e ösztönözni, vagy minden erővel az adósságot szükséges-e csökkenteni.

Angela Merkel