Ez jókora meglepetés annak fényében, hogy a koalíciónak elvileg megvolt a kényelmes többsége: 623 szavazatra lett volna szükségük Wulff megválasztásához és a CDU/CSU–FDP tábornak 644 szavazata volt. Ám az első fordulóban több mint negyvenen, a másodikban csaknem harmincan átszavaztak az ellenzéki szociáldemokraták és zöldek jelöltjére, Joachim Gauckra. A Baloldali párt jelöltjére, Luc Jochimsenre 123-an voksoltak.

A szavazás alakulása rendkívül kínos Angela Merkel számára, hiszen ítélet mond a koalíción belüli állapotokról. A liberálisok Guido Westerwelle szerint felsorakoztak Wulff mögött, így a lázadókat a kancellár saját pártjában kell keresni. Merkel forró nyárra számíthat, népszerűsége már így is mélyponton, és a koalíció előtt számos fontos feladat áll. Amikor Horst Köhler egy hónappal ezelőtt váratlanul lemondott a német szövetségi elnöki posztról, Merkel lépéskényszerbe került: egymás után vesztette el a CDU meghatározó embereit. Ellenzékbe szorult Jürgen Rüttgers északrajna–vesztfáliai miniszterelnök, lemondott Roland Koch hesseni miniszterelnök is.

Az államfői posztot a német alkotmány szerint harminc napon belül be kell tölteni, így hosszas keresgélésre nem volt lehetőség. Először felmerült Ursula von der Leyen munkaügyi miniszter neve (így két nő állhatott volna Németország élén), ám a jó taktikus hírében álló Merkel később mégis az alsó-szászországi kormányfőt, az 51 éves Christian Wulffot jelölte. Elemzők szerint elsősorban azért, hogy ezzel „öszszezárja” a CDU sorait, másrészt hogy semlegesítse utolsó pártbeli ellenfelét. Wulff is tagja volt annak a „férfiszövetségnek”, amelynek tagjai a hírek szerint 2002-ben meghiúsították Angela Merkel CDU-elnök kancellárjelöltségét, és inkább Edmund Stoiber bajor kormányfőt, a CSU elnökét támogatták (aki egy hajszállal veszítette el a választást a szociáldemokrata Gerhard Schröderrel szemben). Merkel felívelő karrierjét, majd kancellári működését, a párt centrista irányultságát sokan még ma sem nézik jó szemmel a főként nyugati, katolikus férfiak által vezetett pártban.

Ám Wulff jelölése mégsem bizonyult jó húzásnak: az ellenzék által állított egykori keletnémet ellenzékivel, Joachim Gauckkal szemben a jóképű alsó-szászországiminiszterelnök egyértelműen a pártpolitikust testesítette meg, aki ráadásul eddig nemigen alkotott semmi nagyszabásút. Kínosan ügyel arra, hogy ne mondjon olyan dolgokat, amik megragadnak az emberekben, nehogy ezzel konfl iktust okozzon. Simulékony, diplomatikus és jó taktikus. És tud várni: Alsó-Szászországban kilenc évig volt ellenzéki frakcióvezető, miközben Gerhard Schröder későbbi kancellár kormányozta a tartományt. Háromszor veselkedett neki a tartományi választásnak, amíg végre nyerni tudott – igaz, 2003 óta hatalmon is tudott maradni.

Politikai kalandorok a Duna partján címmel közölt tegnap elemzést Magyarországról a német Die Welt. A szerző, Krisztina Koenen többek közt arra figyelmeztet, hogy a felelőtlen és nacionalista elitek a jogállamiságot és a parlamentarizmus jövőjét teszik kockára. A magyarok nem nacionalistábbak, mint a környező országok lakói, ám a politikai elitek kudarca, hogy ezekből a „hajlamokból” politikai mozgalmak jöttek létre – írja a német konzervatív napilap. Miközben arra törekedett, hogy az összes konzervatív és jobboldali szavazatot összegyűjtse, a Fidesz terepet adott, és szalonképessé tette a nacionalizmust, az antiszemitizmust és a revansizmust. A Fidesz kéthamados győzelméhez persze a szocialisták undorí tó korrupciója is hozzájárult. Bár a szomszédok egyelőre visszafo gottan reagáltak, Magyaror szágnak megvan az esélye arra, hogy nemcsak magát, hanem az egész környezetét is destabilizálja. Szerencse, hogy csak kis ország... – írja a konzervatív német lap.

Gauck és Wulff: ki lesz az elnök?