– Éppen két éve, 2008. július 1-jétől hatályos Szlovákiában a módosított sajtótörvény, amely a szerkesztőségek számára kötelezővé tette a válaszközlést. Miért léptette életbe ezt a jogszabályt a Robert Fico vezette kabinet és a most távozó kormánypárti többség?

– Egyértelműen a nyomtatott sajtó megzabolázására, a szólásszabadság korlátozására törekedtek. Ugyanis Szlovákiában a rendszerváltást követő években csődbe mentek a kormányhoz vagy valamilyen párthoz közel állómédiumok. Az országos napilapok – miként a hetilapok és regionális újságok is – politikai értelemben függetlenek. Úgy is mondhatnám, hogy szinte kivétel nélkül ellenzékiek, méghozzá minden hivatalban levő pozsonyi kabinettel szemben. A rövidesen távozó kormánypártok főleg a szlovák köztévét igyekeztek a szolgálatukba állítani, miközben minél nagyobb teret próbáltak szerezni a nyomtatott médiumokban is. Ezért hajszolták keresztül a parlamentben a kötelező válaszközlésről rendelkező jogszabályt, holott indokolt esetben – főleg akkor, ha lényeges tényekben tévedtünk – a helyreigazítások addig is törvényes lehetőséget teremtettek a korrekciókra.

– Miként fogadták a szerkesztőségek a pozsonyi kormánypártok lépését?

– Aggodalommal. A legjelentősebb szlovákiai napilapok egy alkalommal gyászkeretes, üres címoldalakkal jelentek meg, mindössze azzal az egységes mondattal, hogy a hazai sajtószabadságot temetjük. Nem sokkal később ugyancsak fehér címoldalakon felsoroltuk a módosított sajtótörvény hét halálos bűnét.

– Melyek voltak ezek?

– Arra hívtuk fel olvasóink figyelmét, hogy ezentúl a lapot nem az illetékes és független szerkesztők, hanem a politikusok és más személyek szerkesztik. Ugyanis a módosított jogszabály széles körű, meglehetősen homályosan körülírt alkalmakat teremt számukra a megjelent cikkek kapcsán a válaszadásra. Ráadásul olyan esetekben is, amikor a közölt információ igaz, de az érintett személy úgy véli, hogy a jó hírnevéhez vagy a magánéletéhez való jogát sértették meg. Válaszadási joguk nemcsak a polgároknak, hanem állami és más intézményeknek, jogi személyeknek is van, ami különböző visszaélésekre adhat alkalmat. A napilapok három napon belül, a hetilapok pedig a legközelebbi számukban kötelesek közölni ezeket a válaszokat, méghozzá saját kommentár nélkül. Ha elutasítják a megjelentetést, akkor csaknem ötezer euró pénzbírsággal sújthatják az illetékes kiadót.

– Marek Madaric szlovák kulturális miniszter két éve azzal érvelt, hogy hasonló törvény számos uniós országban hatályos, amely azért fontos, mert a gyakorlatban még széleskörűbbé teszi a szólásszabadságot. Hatástalanítja a szerkesztőségek és a szerkesztők elfogultságát, manipulációs lehetőségeit. Mi a véleménye erről az álláspontról?

– Franciaországban lehetővé teszik a válasz közlésének követelését az elemző-értékelő cikk kapcsán is, ha az valamilyen módon személyiségi jogokat sért. Németország néhány tartományában is lehet kérni a válasz megjelentetését, de csak akkor, ha a kifogásolt cikk tárgyi tévedéseket tartalmaz. A szlovákiai jogszabály jórészt a francia mintát követi, de több lényeges különbséggel. Az egyik az, amit már említettem: a mi törvényünk rendelkezései eléggé homályosak, ezért különböző értelmezésre adnak lehetőséget. Németország és Franciaország jelentős demokratikus hagyományokkal és politikai kultúrával rendelkezik, mindez Szlovákiáról aligha mondható el. A harmadik, s talán a legfontosabb érvem pedig az, hogy mindkét nyugati országban a bíróságok valóban függetlenek, ezért pártatlanul ítélkeznek a sajtóperekben is. Nálunk viszont főleg az elmúlt négy esztendőben az igazságszolgáltatás egyre inkább politikai befolyás alá került.

– A Sme szerkesztőségében két év alatt mennyien éltek a kötelező válaszadás jogával?

– Ezen a héten, csütörtökig nyolc ilyen kérelem érkezett, amelyeknek a száma az elmúlt két esztendőben jócskán meghaladta a kétszázat. Több mint kilencven százalékukat visszautasítottuk. Közülük – ha jól emlékszem – harmincnégyen a bíróságon fellebbezték meg a döntésünket.

– Két évmúltánmi a véleménye a sajtótörvény törvénymódosítása kapcsán kialakult gyakorlatról?

– Ugyan szó sincs cenzúráról, a törvény mégis felesleges és rossz, mert főleg a politikusok és az állami hivatalok nyomásgyakorlásának és a sajtószabadság megnyirbálásának egyik eszköze. Veszélyezteti a sajtó függetlenségét. Idén őszszel az előbb említett harmincnégy esetben már valószínűleg jogerős ítéletek születnek. Miként más szerkesztőségek esetében is. Ezek minősítik majd a jogszabályt, amelyről ekkor derül ki, hogy valóban a tények árnyalását, ilyen értelemben tehát a demokrácia kiteljesedését szolgálja-e, vagy pedig a sajtószabadság és a szerkesztőségek függetlenségének lebunkózását tartja alig rejtett céljának.

– Az alakulófélben levő szlovák jobbközép koalíció képviselői már közölték, hogy belátható időn belül eltörlik a kötelező válaszközlésről rendelkező törvényt. Valóra válják az ígéretüket?

– Feltételezhető, hogy igen, csak azt nem tudom, milyen mértékben. Ezért most még csak legfeljebb azt mondhatom el, hogy mi nemcsak Robert Ficóval és más jelenlegi tisztségviselőkkel, hanem még Mikulás Dzurindával is pereskedünk. Más lapok is, mert évekkel ezelőtt kormányfőként olykor ő sem tudta elviselni a róla megjelent bíráló cikkeket.

„A szólásszabadság korlátozására törekedtek”