Bagdadi éjszakák golyóálló üveg mögött

Bagdad. A fegyvert az étterem bejáratánál le kell adni, bármilyen hevesen tiltakozzék is valaki. (A vendégek cserébe ruhatári jegyet kapnak.) A bejáratot szűk farmernadrágos és még szűkebb inges biztonsági őrök vigyázzák, kezükben a hatalom errefelé elmaradhatatlan kellékével, a kézi adó-vevővel. Még a flegmább vendégek is gyanakvóan méregetik az utat, nem járnak-e erre bombát rejtő autók.

Antoine al-Hage, a kapitalista szerencselovag, csak mosolyog mindezen – a veszélyen, a kockázaton, és persze a hasznon, amit az Irakba elhozott éjszakai élet fial. „Ahol háború van, ott rengeteg pénz van” – mondta.

Az idén Bagdadban új éttermek sora nyílt meg, a Tomorrow-tól és a Tool al-Lailtól a Toastig és a City Chiefig. Ez egyfajta újjászületést hozott a városnak, ahol korábban éjszaka nem volt hová kiruccanni. Az új helyek igazodnak Bagdad mai viszonyaihoz, egy városéhoz, amely normális életet sejtet, de továbbra is a robbantások elleni betonfalak és szögesdrót akadályok között él. Csaknem valamennyi étterem vaskos, golyóállóüveg-ablakokkal reklámozza magát.

Al-Hage múlt hónapban megnyílt műintézménye azonban állandó beszédtéma. A városban, emberekkel találkozva gyakran hangzik el a kérdés: „Látta már azt a libanoni éttermet?”

A Lebanese Club részben Bejrút, részben Dubai, és részben A Sebhelyesarcú¹ című fi lm korának Miami foyer-ja, kokain nélkül. „Elegáns hely” – mondja al-Hage, s bár szavaiban van némi atyai büszkeség, abban igaza van, hogy a klubnak Bagdadban nincsen párja sem színvonalban, sem ambícióban, s egészen biztos, hogy belsőépítészeti megoldásaiban sem.

A krómot, a bőrt, az üveget és az oszlopok aligátorbőr-utánzatú bevonatát csupa vörös, arany és barna szín emeli ki. A márványt Libanonból hozták, a parkettát Dubaiból, a bútorokat Indonéziából. A tévé óriás kivetítőjét két emelet magas ablakokhoz erősítették, ezek egy háromszintes belső kertre nyílnak. A vendégek onnan a Tigris látványában gyönyörködhetnek, ami azelőtt Szaddám Huszein felesége és sógora palotáinak kiváltsága volt.

Este al-Hage jó házigazdaként elvegyül a klub látogatói között. „Szívesebben beszélek franciául” – jegyzi meg.

Al-Hage libanoni, és büszke erre, árad belőle egyfajta öntudatos magabiztosság, amely a „satarát” idézi fel. A satara arab szó, egyszerre jelöli a ravaszkodást, a kétszínűséget és a becsapást. (A satara példája egy beszélgetés, amelyet egyszer Bejrútban véletlenül hallottam: „Nem csapom be” – mondta a jövendő bérlőnek a háziúr. „Vagyis persze hogy becsapom, de nem túlságosan.”) Al-Hage-nak érzéke van ahhoz is, hogy bármerre jár, pénzt csináljon, akármekkora csődtömeg is az érintett állam.

Jumaa al-Musawi, egyik iraki tulajdonospartnere, a jelek szerint értékeli al-Hage lendületét. Jogos aggodalommal jegyezte meg, hogy az étterem kockázatos vállalkozás, ugyanakkor azt mondta, mégis olyan, amibe érdemes volt belevágni.

Vessük ezt össze azzal, amit al-Hage mond. „Itt túlságosan sok pénz van!” –kiáltott fel. „Túlságosan sok! Tényleg rengeteg!”

Az 51 éves al-Hage egy régi libanoni történet legeslegújabb változatát jeleníti meg, egy olyan diaszpóráról van szó, amely arról ismert, hogy bárhová kész követni a kereskedelmi utakat. Al-Hage egy évtizede Amerika birodalmi törekvéseinek a nyomában jár.

Dél-Afganisztánban részt vett a kandahári repülőtér építésében, aztán megállt Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban. Hat éve ténykedik Irakban, ahol az amerikai kormányzat révén jelentős hasznot lehetett kihozni építkezésekből és szolgáltatásokból.

„Ahol az amerikaiak vannak, ott vagyunk mi is” – mondta. Hamiskás mosollyal tette hozzá: „Úgy számoljuk, hogy legközelebb Iránba megyünk.”

A Lebanese Club építése 2,5 millió amerikai dollárba került, s az iraki és libanoni befektetők azt remélik, hogy egy éven belül visszajön a pénzük. A hely forgalma még hét közben este is jelentős, al-Hage 150 tagú személyzetet dirigál, közülük 25-en libanoniak.

A libanoni konyhafőnök fizetése a legmagasabb: évi 72 ezer amerikai dollár, plusz teljes költségtérítés. (...)

A hangszóróból Abdel-Halim Hafez egyiptomi énekes egyik örökzöldje szól: „Hosszú ez az út, és én idegenként járom.” E napokban Bagdad mintha szeretne fellélegezni a kijárási tilalmak sivár évei után, amikor a szórakozóhelyek napszállta előtt bezártak, és sötétedéskor kiürültek az utcák. Igaz, még mindig érezni itt egyfajta válsághangulatot, mert a márciusi választások óta már hónapok teltek el, de új kormány még mindig nincs a láthatáron.

Ám ez a mindig élénk város egyre újabb életjeleket ad. (...)

A klub május 27-i megnyitása óta már itt vacsorázott a francia és a libanoni nagykövet. Továbbá a kormányszóvivő, valamint Bagdad kormányzója, a kormányzat baathistáktól² való megtisztításáért felelős bizottság feje, és a nemzetbiztonsági miniszter. Némelyek még a VIP-teremből sem kértek – amelyhez külön helyiség is tartozik a testőrök számára –, ehelyett inkább elvegyültek a vendégek között.

„Bagdad változik” – mondja Amir Razzaq, az egyik vendég, és nagyot szív a vízipipából a nagy képernyős tévé szomszédságában. „Tényleg megváltozott. Most már csak az kéne, hogy összehozzanak egy kormányt.”

(A riport elkészítésében részt vett Duraid Adnan.)

Lábjegyzet

¹ Al Pacino főszereplésével 1983-ban bemutatott gengszterfilm.

² A Baath Párt Szaddám Huszein rendszerének egykori állampártja volt.

A cikk 2010. június 20-án jelent meg a The New York Times hasábjain.

Antoine al-Hage, a Lebanese Club tulajdonosa
Antoine al-Hage, a Lebanese Club tulajdonosa
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.