Függetlenségének ötvenedik évfordulóját ünnepli a Kongói Demokratikus Köztársaság, amely 1971 és 1997 között Zaire néven szerepelt a hírekben. Korábban belga gyarmat volt, a XIX. század végén pedig II. Lipót személyes tulajdona. Huszonöt év után most ismét kongói látogatásra készül a belga uralkodó, II. Albert, aki Katangában részt vesz azon a megemlékezésen is, amelyen leleplezik Moise Csombe hatalmas portréját. Mindkét oldalon rövid az emlékezet. Mint Katanga mai kormányzója, Katumbi mondja, „meghajlunk minden hősünk emléke előtt, a hatvan évvel ezelőtti események doszsziéját kár újra kinyitni, a szereplők már a történelem sülylyesztőjében vannak”.

Ám a történészek nem hagyják nyugodni a belgák lelkiismeretét. Már csak azért sem, mert az ország ebben a kérdésben ismegosztott. S hogymenynyire, arra jó példa a minapi interjú, amelyet a liberális Louis Michel, az afrikai kapcsolatokat is karbantartó európai parlamenti képviselő, volt európai biztos adott. Arról beszélt, hogy II. Lipót – aki 1865 és 1909 között uralkodott – valóságos hős volt, aki egy kis országban nagy ambíciókat táplált. Hogy a gyarmatosítás a kongóiak számára nem volt leányálom? Hát, akkor így mentek a dolgok – mondja Michel –, de az afrikai területet Belgium civilizálta, iskolákat, utakat épített. Lett erre nagy felzúdulás flamand részről. II. Lipót tevékenysége máig tartó szégyen, mondják. A Flandria ma című lap hosszú írást közölt, amely megemlíti, hogy II. Lipót személyes birtokán népirtás folyt: becslések szerint 5–20 millió embert öltek meg az aranyban, rézben, uránban gazdag földek kiaknázása közben. Ráadásul, már akkor, az előző századfordulón a brit diplomácia hívta fel a figyelmet az „emberi jogok” durva megsértésére, s a királynak le kellett mondania Kongóról, amelyet Belgium örökölt 1908-ban. Ezt követően indultak meg nemzetközi befektetések is és rendeződött valamelyest a helyzet, azaz valóban épültek utak és iskolák.

A fl amand–vallon ellentét Kongó ügyében más történelmi gyökerekből is táplálkozik. Amikor ugyanis III. Lipót – aki nem egyenes ágú leszármazottja II. Lipótnak – a második világháború után vissza akart térni Belgiumba, népszavazást rendeztek, amelyen 57 százalék mondott csak igent. Többségük francia ajkú. Ennek nyomán III. Lipót lemondott a trónról, ahová 21 éves fiát, Baldvint ültették 1951-ben. A trónon őt öccse, II. Albert követte 1993-ban. Erre a referendumra azért érdemes visszautalni, mert Ludo De Witte flamand történész, aki a belgiumi Emberi Jogi Liga aktivistáival együtt támogatja Patrice Lumumba gyermekeinek törekvését apjuk gyilkosainak bíróság elé állítására, úgy véli, hogy az „eredendő bűn” Baldvin királyé. A gyilkosságra nem ő adott parancsot persze, de a hozzá érkező levelekre olyan választ adott, amelyből az érintettek bátorítást olvastak ki. A történész felteszi a kérdést: a kongói megemlékezéseken szó lesz-e vajon arról, milyen szerepet játszottak a nagyhatalmak a demokratikusan megválasztott első kormány megbuktatásában, a rá következő öt év megtorlásaiban, nagyjából félmillió ember halálában és Mobutu diktatúrájának fenntartásában? Vagy az afrikai „világháborúról” 1998 és 2006 között, amelynek kirobbanásáért és elhúzódásáért az eltérő francia és amerikai érdekek is felelősek? S vajon miként befolyásolja a gyenge Kongó mai elnökének, Kabilának a mozgásterét Kína?

A gyarmatbirodalmak felbomlási folyamatából Belgium sem vonhatta ki magát a múlt század hatvanas éveiben, ezért kínált függetlenséget Kongónak 1960-ban. A hatalmi harcot Lumumba politikai mozgalma nyerte meg, ám a fi atal politikusról azt gyanították, hogy szovjetbarát, ezért azonnal gyengíteni kezdték hatalmát. Ekkor szakadt el a bányákban gazdag Katanga tartomány, élén első kormányzójával, Csombéval, s indultak meg a belharcok, érkeztek ENSZ-csapatok. A Biztonsági Tanácsban a szovjet küldött csak megerősítette, hogy Moszkva támogatja Lumumbát, aki időközben beavatkozást és segítséget is kért. A hidegháború nagyon feszült időszakában vagyunk, hiszen a berlini falat egy évvel később kezdik építeni. Kaszavubu elnök leváltotta Lumumbát, aki ebbe nem egyezett bele. Ekkor következett Mobutu pucscsa. Lumumbát elfogták és 1961 januárjában Katangába szállították, ahol megölték. Később Csombe is kegyvesztett lett, távollétében hazaárulásért halálra ítélték. Spanyolországban halt meg 1969-ben. Így lesznek a hű szolgákból mártírok a sok rendszerváltás következtében. Merthogy Ludo De Witte a belga királyi archívumban találta meg azt a levelet, amelyet a szakadár Katanga belga katonai vezére, Guy Weber írt Baldvin kabinetfőkének 1960. október 19-én, megemlítve, hogy a Mobutu és Csombe között létrejött alku nyomán a két politikus Lumumba megsemmisítésére tör, „ha lehet, fizikailag” is. A király haladéktalanul reagál, s válasza értelmezhető hallgatólagos beleegyezésként is.

Az évtized elején egy belga vizsgálóbizottság már megállapította, hogy belga tisztek közvetlenül részt vettek Lumumba elfogásában, megkínzásában és kivégzésében. A meggyilkolt kongói politikusok gyermekei –köztük a legidősebb, Francios, aki Magyarországon járt egyetemre – most nevesíteni kívánják az eljárást, hogy „bűn nemaradjon büntetlenül”. Minthogy a háborús bűn nem évül el, a belga aktivisták ezen az alapon kezdeményezik a pert. Belgium sok hasonló nemzetközi ügyben mutatkozott hajlandónak bírósági eljárások lefolytatására. A különbség csak az: a vádlottak ezúttal belgák lesznek.

Lumumba Brüsszelben – itt még örömmel fogadják