A 22 országra kiterjedő, Washingtonban a minap ismertetett attitűdvizsgálat szerint az USA népszerűsége éppen Egyiptomban, a Közel-Kelet legnépesebb államában esett vissza a legjobban, 27-ről 17 százalékra, Jordániában pedig 25-ről 21-re. A magyarázatok szerint mindennek hátterében az izraeli–palesztin békefolyamattal kapcsolatos csalódottság is áll, a kezdeti lelkesedés lankadtával. Ázsia két, muzulmán lakosságú kulcsállamában, Törökországban és Pakisztánban is csak 17 százalék szimpatizál a világ egyetlen szuperhatalmával – de éppenséggel ezek az adatok némi, bár statisztikai hibahatáron belüli javulást jelentenek 2009-hez képest. Kitart még az Obama-adminisztráció elismerése mellett Indonézia (a világ legnépesebb muzulmán országa), ahol a Husszein középső nevet viselő amerikai elnök gyerekkora egy részét töltötte (59%), illetve a részben iszlámhitű Nigéria (81%), ahol pedig Obama afrikai származásával is azonosulni tudnak.

A The New York Times mégis azt emeli ki: Obamát magas tetszési indexszel ismeri el a külföld. Nyugat-Európában például a németek 90 vagy a franciák 87 százaléka fejezte ki bizalmát azzal kapcsolatban, hogy az USA 44. elnöke a helyes lépéseket teszi-e majd meg a világpolitikában. (Miközben az amerikaiaknak csak a kétharmada véli ezt.) Jelentősen, 11, illetve 13 százalékponttal nőtt az Egyesült Államok elismertsége Kínában és Oroszországban (58 és 57%) egy év alatt. A közvélemény álláspontjának érzékenységére jellemző, hogy Mexikóban nyomban 18 százalékot esett a mutató az arizonai idegenellenes törvény után; a legtöbb törvénytelen bevándorló a déli szomszédtól érkezik.

Franco listája

Csak a megfelelő pillanatra várt Francisco Franco spanyol diktátor, hogy „beáldozza” a hatezer spanyol zsidót, akikről részletes listát vezettek – állítja a madridi El País nemrég előkerült dokumentumokra hivatkozva. 1941 májusából származik az a körlevél, amelyben minden területi kormányzótól adatokat kértek a spanyol és külföldi zsidókról. Külön felhívták a figyelmet az 1492 óta Spanyolországban élő, úgynevezett szefárd zsidókra, akik rendkívül „veszélyesek”, mert csaknem teljesen asszimilálódtak. A parancsot az a José Finat írta alá, aki a belügyminiszter Serrano Suner közeli barátja volt, és később a Francokormány berlini nagykövete lett. Ha Spanyolország a németek oldalán belép a háborúba, akkor a listát „ajándék gyanánt” átadták volna Hitlernek – természetesen megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe. Erre végül nem került sor: Spanyolország kimaradt a háborúból, és 1945 után mindent elkövetett, hogy meggyőzze a szövetségeseket, főként az Egyesült Államokat arról, hogy Madrid tevékenyen – nem csupán néhány elkötelezett diplomatája révén –segítette elő az európai zsidók menekülését. Ám a „listázottak” sorsa nem sokon múlt: állítólag amikor 1940-ben Franco és Hitler találkoztak, és a spanyol diktátor megpendítette: a hadba lépésért Gibraltárt és az északfrancia gyarmatokat kérné, Hitler tajtékozva közölte: inkább négy fogát húzzák ki, mintsem eleget tegyen a spanyol zsarolásának. A háború után egyébként Franco köpönyegforgatásába még az is belefért, hogy kártérítést követeljen a németektől a tesszaloniki szefárd (vagyis 1492-ben Spanyolországból elűzött) zsidó lakosság kiirtásáért. (I. E.)