A jogszabály alapján mindenkinek joga van a válaszadásra, ha a médiában indokolatlanul megsértik a jó hírnévhez való jogát vagy pedig valótlan tényeket állítanak róla. A napilapok a kérés megérkezésétől számított három napon belül, a hetilapok pedig a következő számukban kötelesek közölni a választ. Ha nem teszik meg, akkor a kulturális minisztérium 1543-tól 4630 euróig terjedő pénzbírsággal sújthatja az illetékes kiadót.

Matus Kostolny, a Sme főszerkesztője közölte, hogy a rossz törvény nem keltett félelmet, nem vezetett valamiféle öncenzúrához sem, viszont még alaposabb munkát kért kollégáitól, hogy a ténybeli tévedéseket lehetőleg elkerüljék. Több pozsonyi szerkesztőségben úgy vélekedtek, hogy viszonylag kevesen éltek a válaszadás jogával. Talán azért is, mert jogászokat kértek fel, akik a módosított jogszabály buktatóira hívták fel az újságírók figyelmét.

Nem egészen két esztendő alatt főleg a regionális lapokban éltek többen ezzel a jogukkal. Egyszer Robert Fico kormányfő is. A miniszterelnök a csehszlovákiai bársonyos forradalom huszadik évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián azt hangoztatta, hogy végre fel kell hagyni a fekete-fehér szemlélettel, mert a szocialista társadalomnak voltak jó oldalai is. Példaként azt említette, hogy ő egyetemistaként néhány napra a feleségével nászútra Málta szigetére utazhatott, olyan nagy ösztöndíjat kapott. Mire a Sme munkatársa kommentárjában azt fejtegette, hogy Fico alighanem párttagként és kádertartalékként kiváltságos helyzetben lehetett, mert ilyen luxust mezei egyetemista egyszerűen nem engedhetett meg magának. A pozsonyi napilap három napon belül közölte a szlovák kormányfő válaszát, amelyben azt hangsúlyozta, hogy ő egyetemista korában még nem volt tagja a kommunista pártnak, nem is volt kádertartalék, és ezért semmilyen kiváltságai sem lehettek.

Több esetben a kiadók viszszautasították a válasz közlését, mert szerintük nem sértettek törvényt. Emiatt számos sajtóper indult.