A családi legendák szerint a fiatalembert valahol Dél-Kínában a visszavonuló katonák az utcán túszul ejtették, ő meg ment velük. Végül is Tajvanon kötött ki. Otthon Maóék rendezkedtek be. A fiatalembert nem érdekelte a politika, úgy hitte, ebben az életben már úgysem jut haza. Elvett egy helyi lányt, két fia született. A családban nemigen esett szó arról, mi is volt korábban. Azelőtt, hogy apu idekerült. Vagy ha mégis, a fiuknál ez valahogy kiesett. Ők tajvaniak és kész. Apjuk sem kereste a rokonokat. Levélfogalom a két Kína között nem létezett. Azután a kilencvenes évektől valami megmozdult. Az akkor már hetven fölötti papa elhatározta, hazalátogat. Otthon nem értik, hová, minek, kihez? Hát nem itt van a Haza? Megy egyedül, a fiuk nélkül. S negyven év után rálel egy testvérére. Együtt imádkozhattak őseikhez a családi templomban. Azután az öreg még nyolcszor visszament, a temetésére most tavaszszal eljöttek a rokonok is a „szárazföldről”. Csang Kaj-sek a nemzeti oldal mintegy kétmillió emberével 1949-ben menekül a szigetre Maóék elől.

Én valamilyen gigantikus menekülési hullámot képzeltem el – az egykori elitet, ahogy az amerikai hajókat rohamozza, pánikot, az egymást letaposó családokat. Valamit Saigon elestének televíziós képei és az orosz fehérek anarchiája között Odesszában, vagy a Krím kikötőiben. Ha jól értem, Csang állama persze felbomlott, de a haldoklás hosszabb volt és az utólag elképzeltnél sokkal szervezettebb. Amerikai hajókat használtak, de korántsem annyit és úgy, mint az orosz fehérek. Az amerikaiak legalább 1946-tól tudták, hogy a szárazföldi háborút valószínűleg nem lehet megnyerni, és hogy akkor Csangék életben tartásához Tajvan még majd jól jöhet.

A japánoktól 1945-ben végül is ők vették át a szigetet és ők engedtek oda azután kínai nemzetieket, akiket azután megpróbáltak rávenni, hogy a szárazföldi területeken kialakuló káoszt ne hagyják átterjedni a szigetre. S már 1948-ban százezerszámra érkeznek a menekültek. Csangék, miközben kint még folynak a harcok, átviszik a kormány aranykészleteit, a Pekingből még a harmincas években a japánok elől kiürített palotamúzeum gyűjteményeit, meg amit tudnak a levéltárakból. Amikor azután 1949-ben Csang is megérkezik, még Kanton és Szecsuán az övé, elvben a rezsim a szárazföldön is létezik. Csang visszarepül, kitartásra biztatja utolsó csapatait és kivégeztet néhány tőle elforduló főembert.

A szigeten a helyieknek közben láthatóan nem tetszik az új világ. Még 1947-ben lázadásféle tör ki a frissen landolt szárazföldiekkel szemben. Ezt néhány száz halottal ugyan leverik, s 1949-re már a helyi szervezett ellenállás tulajdonképpen megszűnik, de azért 1949-ben kivégeznek vagy tízezer embert – helyieket és magukat önállósítani látszó katonákat. Az új világ az addig egymással vetélkedő titkosszolgálatok egyesítésével és a Kuomintang, a párt újjászervezésével kezdődik. Az amerikaiak Csangot már egy ideje ki nem állhatták, nagymértékben felelősnek tartották a szárazföldi katasztrófáért, és tulajdonképpen szerettek volna megszabadulni tőle, ha előbukkan valamilyen új felépíthető figura. Csang nekifutásból ezért a hírszerzést megbízta az összes vele érkezett nemzeti tábornok megfigyelésével is.

Végül is az amerikaiak világosan megmondják, vagy legalábbis Csang úgy érti őket, hogy ha reformokat vezet be és modernizálja megmaradt államát, megtartják. Innen már nincs hová hátrálni, körülötte a Csendes-óceán, és nekilát a reformoknak. Elkezdődik egy sikersorozat. Demokrácia persze évtizedeken át nem létezik. De rögtön egy radikális földreformmal (a föld kétharmada ott korábban a japánoké volt) maguk mellé állítják a helybeli parasztokat és jut elég ennivaló a menekülteknek és a hadseregnek. A korábbi japán gyarmati adminisztráció és a japán vállalatok elkobzott tulajdona (a japánok komoly ipart telepítettek a szigetre) megalapoz egy jókora állami ipart. Az „átmenekített” arany- és valutakészletek persze nem túl nagyok, de elégségesek a helyi pénzreformhoz.

Most elég nehezen találunk ki Cihuba, a Csang-szoborparkba. A helyiek nem is értik, miért akarok kimenni. Csang Kaj-sek a tajvaniakat már alig érdekli, bár mint mesélik, annak idején szépen, nyilvánosan siratták. A turisták a szobrokhoz most leginkább odaátról, a népi Kínából érkeznek. Áll vagy százötven Csang a domboldalban. A szobrokon egy öregember, hol bottal, hol könyvvel. Néha katonaruhában, néha a bölcs öreg meditatív kötényében. Talán a valós embernél harmaddal nagyobbak. Néhány helyen útelágazásokat mutattak, de a szobrok nagy többsége iskolaudvarokról került ide. Állítólag a szobrokat nem is az ő idejében emelték, hanem később, amikor már a fia vezette az országot. A kirakott szövegek szerint egyes iskolák nem szívesen mondtak le az emlékművekről. Voltak, amelyeket helyi gyűjtésekből emeltek, és különben is, a gyerekek is szerették a jóságos apót az iskolaudvaron. A gyűjtemény néhány éves, az éppen akkor kormányzó liberálisok keményen elhatárolódtak a korábbi évek demokráciahiányától, Csangot sem szerették. De a parkban semmi sincs a Pest környéki, vagy éppen a baltikumi régi rendszerbeli szoborparkok kemény ellenségességéből. A kihelyezett szövegek nagyon tisztelettudóak. A nagy ember állítólag sokat sétált, meditált ezeken a dombokon.

1949 után a menekültek jó része katona, sokan családjukkal együtt érkeznek. Számukra katonai falvakat alakítanak ki, az egységet családtagjaikkal együtt egy helyen, gyakran valamilyen volt egykori japán birtokon telepítik le. Nagy szerepe lesz a sanghaji, nankingi kluboknak, szárazföldi iskolák öregdiák-egyesületeinek. Az állam legitimációjához hozzátartozott, hogy parlamentjét még a szárazföldön választották és mert ott választások most nem lehetségesek, így választások nem is voltak, végül a képviselők átlagéletkora 80 fölé kerül (egyébként Csang soha nem ellenőrizte egész Kínát és még kevésbé volt ideje, akarata, lehetősége a polgárháborús években valódi reprezentatív választásokat tartani, tehát a maradék parlament sem volt igazi képviseleti forma, de ez akkor mintha nem lett volna érdekes). A különböző állami állások elosztásánál azért fontos volt, hogy az állam „egész Kínát” reprezentálja, ezért a szárazföldről érkezetteknek, különösen, ha véletlenül olyan távoli tartományokból jöttek, ahonnan csak kevés menekült érkezett, szépen jutott. Képzeljünk el itthon egy olyan Trianon utáni rezsimet, amely nem választja újra az 1918 előtti országgyűlést, mert ezzel „elárulná Erdélyt és a Felvidéket”, és a csonka-magyarországiaknak csak akkora részt adna az állami állásokból, amekkorát e területek népessége kitett Trianon előtt. A többit átmenekült határon kívüliekkel töltené fel. Horthy – e ponton – azért Csangnál rugalmasabb volt. Másban, persze, nem.

A régi rendszer bizonyos értelemben magától múlt el. Csangot fia követte az állam élén, és nem is csinálta olyan rosszul. De eltűntek az öregek. Az új demokraták a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az utolsó képviselőknek és/vagy leszármazottaiknak pazar kegydíjat fizettek. A hatalmas kertekben nevükre íratott állami villákat többszörös felárral megvásárolták. Így a régi rend ellenállásáról szó sem lehetett. A régi rend persze brutális volt, és áldozatainak egy részét nevesíteni is lehet. Csaknem nyolcezren kaptak is közülük valamilyen jóvátételt, de a tettesek felelősségre vonásáról szó sem lehetett. Ők végül is az államot védték, és ez a kínai történelemfelfogásban, önmagában is érték, de különben is, a politikai formáció, a „másik Kína” ma is létezik, valamennyi tajvani ma is annak polgára. Csang államának büntetési rendszerében önkény, eltűnő állampolgárok, titkos ítéletek stb. nem, vagy szinte nem voltak. Minden dokumentálva, az öszszes kihallgató, házkutató, bejelentő, büntetés-végrehajtó neve ismert, mindent nagyon pontosan, ha úgy tetszik, transzparensen dokumentáltak. De lusztrációról soha egy pillanatig szó nem volt.

A kilencvenes évek elejére azután megszűnik a különbségtétel a „helyiek” és a menekültek között. Tömeges lesz a „vegyes házasság”, az iskolák mindenütt a mandarint, az irodalmi kínait tanítják és a helyi dialektusok, nyelvváltozatok, legalábbis a városokban, visszaszorulnak, de mindebből nem a klasszikus Kína újfajta értelmezése, hanem sajátos tajvaniság került elő. Ők nem csonkakínaiak, akiknek elvették az országát. Hanem tajvaniak. Az ő országuk itt van, él és virul. A világ 14. legnagyobb gazdaságával és a világ legnagyobb laptop-gyártó kapacitásával, saját nemzeti multikkal. Kultúrkínaiak, de a tajvani politikai nemzet részei. A Nagy Földön (egymás között így emlegetik Kínát) meg valaki mások élnek. Persze, az alapképlet számtalan változata él együtt, egymás mellett. Mindenesetre, egyik egyetemi órámon játékból hallgatóknak, kíváncsi oktatóknak választaniuk kellett, ők tajvaniak vagy kínaiak? Egyetlen hölgy, a dékánhelyettes kivételével, aki a „kínait” választotta, az összes többiek, vagy harmincan „tajvaniak” voltak.

Sehol sem láttam a városban trikókat, amelyeken az „elvesztett tartományokat” gyászolták volna, vagy jelvényeket, amelyek szerint a „sziget-Kína” nem ország, de az egész ugye maga lenne a menyország…” Ideológiáról alig esik szó, a klasszikus antikommunizmusból maradt, hogy mi mégis azoknál így is jobb, műveltebb, kultiváltabb, kifinomultabb kínaiak vagyunk. De az állami politika hihetetlenül óvatos. Léteznek ugyan antikommunista brosúrák, amelyeket az odaátról érkező „vöröskínaiak” között turistaközpontokban osztogatnak, de ezeket nem a kormányoldal, hanem ellenzékközeli civil csoportok, vagy a nagy-kínai emberjogi ügyekre specializált mozgalmak terjesztik. Igazán nem nagy sikerrel. A nagyföldi turisták apolitikusok. Egy hegyi kilátónál a buszparkolóban kiraktak egy halom ilyen kiadványt. Rajtam kívül senki sem vett belőlük. Ilyeneket persze Európában, a „béketábor határán” utoljára 1953-ban, 1954-ben osztogathattak. A pokol tüzében égnek az alapítók portréi – Marxtól Maóig. A Kommunista Párt feliratú kalligráfiáról a vér csöpög. Kár hogy a turisták nem vittek az anyagokból. Sokat mulasztottak.

A modernizációt, a tajvani csodát, ahogy a gazdaság robbanásszerű növekedését a helybeliek szerényen elnevezték, nem a demokrácia hozza, annak alapjait az ötvenes években még Csangék rakják le. A legjobb növekedési ütemeket a gazdaság az 1961–1970-es évben produkálja. A drámai átrendeződés magyarázataiból mindenki mást ragad ki. Van, aki számára az a neoliberalizmus egyik első nagy nemzetközi sikertörténete, az exportorientált iparosítás tankönyvi mintaesete. Mások az államkapitalista elemet hangsúlyozzák. A csúcstechnológiákat végül is állami programokkal honosítják meg a szigeten. Az informatikában, félvezetőgyártásban az állam vállalta kezdetben a kockázatot, de a kutatásban, persze ma már a vállalatokkal együtt, még mindig ott van. Vannak, akik a kisés középvállalatok hálózataira esküsznek, a tajvani csúcsiparokban ezek az első pillanatoktól kiemelkedően fontosak voltak. Egyébként a Csang-féle állam a gazdasági csodában egyfajta választ látott az amerikaiak akkori vietnami vereségére. Végül is ők voltak és maradtak a tajvani biztonság végső garantorai. S akkor azok ugyanebben a régióban így orra esnek. De mi tajvaniak kemények vagyunk, nem engedjük hogy megoszthassanak bennünket (úgy tudjuk, hogy a dél-vietnamiakat végül is belső vitáik ásták el), s győzünk.

Lehetséges a nemzeti modernizáció? Persze. Tajvan az egyik legkézzelfoghatóbb bizonyíték rá. Csakhogy. Néhány megfigyelés a korlátaikról és kötöttségekről.

Először. Tajvanon előbb a hétköznapi emberek, majd őket követve a nemzeti elit is egyféleképpen lemondott a „történelem áldozatai vagyunk” színjátékáról. Ameddig sérelmeikkel, az elveszett nagy országgal foglalkoztak, nem sok történt. Amint ez abbamaradt, nekilendült a modernizáció.

Másodszor. A nemzeti programot nem zavarta, hogy akik megvalósították, mind külföldön tanultak, és magukat és országukat onnan is látták. Bárkivel találkoztam az egyetemeken és politikusok, állami emberek között, kormányon és ellenzékben a szó szoros értelmében mindenki Amerikában tanult. Nemzeti illúzióik nagyobb részét ott azért kimosták belőlük.

Harmadszor. Létezik nemzeti kényszerösszefogás. Minél mélyebbek voltak a külső eredetű szakadások – nemcsak a polgárháború után, hanem később is, annál erősebb lett a belső szociális-kulturális folyamatosság felismerése. S ezt nemzeti érdekként a többség láthatóan osztja.

Negyedszer. Az erőltetett gazdasági menetet, legalábbis abban a kultúrában nem kísérte a társadalmi különbségek növekedése. Sőt, a legkeményebb modernizáció éveiben a különbségek számszerűen is csökkentek.

Végül, ötödször. Nem először van konszenzus és utána nemzeti program, hanem fordítva. A programot a külső erőtérben megnyíló lehetőségek rajzolják ki és az ebből következő tennivalókról alakul ki alapkonszenzus. Amelyet egymással állandó harcban, de oszt a kormányoldal és az ellenzék. Ha a támogatás lehetővé teszi, mindenki kizárólag a saját embereivel rakja tele az apparátusokat. Azok, azonban ugyanazt a közös programot követik, amelyet korábban politikai ellenfeleik is ugyanezeken a posztokon. Ezt a konszenzust az egyébként éles ideológiai verseny és a kiszorítósdi nem zavarja.

Jó lenne kideríteni, mennyi ebből a kínai elem, és mennyi érvényes máshol is?

Az utókor a Csang Kaj-sek szoborparkban