– Hát, nem egészen – vallja be immár komolyra fordítva a szót Agron Bajrami. Pedig valóban, a felszínen minden egészen normálisnak tűnik a függetlenségét két éve egyoldalúan kikiáltó köztársaság fővárosában. Magas sarkú cipőben tipegő lányok egyensúlyoznak a pristinai járdák egyenetlenségei között. Építkezések tarkítják az eklektikus, mecsetekkel díszített városképet. Végre működik a mozi. Egy erősen kifestett hölgy örömmel újságolja, hogy végre megnyílt a kedvenc nyugati márkáját árusító ruhabolt. A kozmopolita kisváros érzését erősíti, hogy a nemzetközi szervezetek jelenléte miatt idegen szavak keverednek az albánnal a kávéházi beszélgetésekben. A koszovói albánok – jó balkáni szokás szerint –képesek egyetlen, 50 eurocentes kávé mellett egy egész délutánt eltölteni a napsütötte teraszon. Két éve azonban még minden beszélgetésnek az volt a vége: azonnal ki kell kiáltani a függetlenséget. Ma már a megélhetési gondok jelentik a legfontosabb témát.

– Csalódott vagyok, mert a munkanélküliség még mindig nagyon magas, a fizetések semmire sem elegendők – mondja Besa Hasani karján ülő gyerekével. – Kilenc évig dolgoztam rendőrnőként, de a 200 eurós fizetésemből nem tudtam eltartani a két gyerekemet – mondja a 31 éves asszony, aki ma már az amerikai követségen dolgozik, háromszor akkora pénzért. Hasani szerencsés: a munkanélküliség több mint ötvenszázalékos.

Odise Saliuka Ausztriában végezte jogi tanulmányait, aztán hazajött Koszovóba, hogy itt vállaljon munkát. Nyolc hónapja próbálkozik, sikertelenül. Azt mondja, ha hamarosan nem jár sikerrel, továbbáll.

– Mindent átitat a nepotizmus – mondja csalódottan a fiú, aki az elmúlt hónapokban saját és családja tartalékait emésztette fel. Nem zárja ki, hogy ha a dolgok így mennek tovább, zavargásokra is sor kerülhet. Elvégre már most majdnem minden hétre jut egy nagyobb tüntetés.

A napi gondok mellett a szerbekkel való kiegyezés kérdése kevésbé merül fel. Murat Zeqiri akár egy szerb cégnek is dolgozna, ha megfizetik. A negyvenes férfi most 250 eurót keres havonta, de mivel vidékről jár be dolgozni a fővárosi építkezésekre, 70 eurót elbuszozik havonta. A maradékból kell eltartania ötfős családját. Ráadásul egyik gyermeke megbetegedett, és a kórház annyira rosszul felszerelt, hogy Muratnak kellett megvennie a gyógyszereket. Most 600 euróval tartozik egy ismerősének. A férfi szerint épp ideje, hogy a Hashim Thaci, egykori UCK-s (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) gerilla vezette kormány helyett mások kerüljenek az ország élére. Választások feltehetően azonban csak jövőre lesznek, és a Ramus Haradinaj, a hágai törvényszék által felmentett, szintén egykori UCK-s esetleges regnálása sem ígér drámai változást.

– Néha azt gondolom, roszszabb lett a sorsunk a függetlenség kikiáltása óta – mondja Lirie Bahtiri, az albán származású Teréz anyáról elnevezett sétálóutca egyik padján. Az ötvenéves nő öt éve nem talál magának munkát, korábban többek közt takarított. Jogot tanuló fiának tanulmányait nem tudja finanszírozni az özvegyasszony. Így a család a fiú feleségének nővérként megkeresett 180 eurójából él. Lirie az egész politikai elitben csalódott, akik az elmúlt években jól megszedték magukat. – Az lenne a fontos, hogy végre én is, és a fiam is találjunk munkát. Nem érdekelnek minket a szerbek – mondja.

Mindenki visszafojtott szomorúsággal beszél arról, hogy biztos megélhetést, lehetőségeket vártak a függetlenségtől, s mára ebből növekvő munkanélküliség, megoldatlan nemzetközi státusz, nyomasztó kilátástalanság lett.

Pristina, 2010. május

„Újszülött” – mára megkopott a függetlenség kikiáltásakor állított felirat A szerző felvétele