„Levadásztad a gazfickót!”
Az USA Georgia államában nagy vihart kavart a minap a kormányzó aláírására váró törvény, amely – önkéntes alapon –bevezetné a háborús veteránok jogosítványába, hogy poszttraumatikus stressz-szindrómával (PTSD) diagnosztizálták őket. Az elképzelés szerint így nem fajulna például tettlegességig egy egyszerű, útmenti igazoltatás – mondjuk egy billegő rendszámtábla miatt... Gyakran kerülnek a hírekbe olyanok, akiknek viselkedését utólag háborús élményeikkel magyarázzák. A veteránügyek minisztériuma szerint mintegy negyedmillióan kapnak PTSD-különjárulékot.
Jay Taylor, aki 19 évesen, a vietnami háború tengerészgyalogos mesterlövészeként szerelt le, akkor jött rá, hogy valami nem stimmel vele, amikor kényszert érzett rá: teherautójával egy háborúellenes tüntetés résztvevői közé hajtson. Szerencsére időben eltekerte a kormányt, de a verekedésektől kezdve az iváson át egy rosszul sikerült házasságba menekülésig bőven vártak még rá a civil visszailleszkedés megpróbáltatásai. – Nagyon fontosnak tartom, hogy a visszatérőkkel időben foglalkozzanak és főleg: beszéltessék őket! Én a 80-as években, (második) feleségem személyében találkoztam az első emberrel, aki nem mondott ítéletet a tetteim felett, aki előtt igazán meg tudtam nyílni. Ekkor kezdtek megszűnni a rémálmaim is – mondja a Népszabadságnak az Új-Mexikóban élőJay Taylor, akinek nemrég jelent meg Célzási pont, becsapódási pont (Point of Aim – Point of Impact) című, háborús élményeit rögzítő könyve.
Az utóbbi harminc évben építési művezetőként dolgozó férfi már évtizedekkel ezelőtt nekifogott volna az írásnak, de – mint mondja – mostanra lett rá lelkileg készen. – A visszatérők gyakran azt tapasztalják, és ez különösen igaz volt a nagyon népszerűtlen vietnami háborúra, hogy az emberek nem akarják meghallgatni őket. Jól van már, felejtsd el az egészet!, mondták a családtagok, a barátok. Pedig a szindróma nemcsak a harcoló alakulatokat érinti, és a düh csak gyűlik, halmozódik a helyét nem találó veteránban – állítja a négy évtizeddel ezelőtti Taylor őrvezető, aki első beosztásában a műanyag zsákokba tett elesetteket számolhatta egységírnokként, leolvasva a dögcédulákat.
„Levadásztad a gazfickót!” – csengenek vissza ma is Webb őrmester szavai, aki elégedetten nyugtázta: beosztottja végzett az első „Victor Charlie”-val, azaz ellenséges vietkonggal. Taylor ma már érti, hogy a dehumanizálás miként könnyíti meg, sőt igazolhatja az ölést a katona szemében. „Olyan folyamat ez, ami idővel megy végbe. Amikor Vietnamba érkeztünk, ártatlanok voltunk, nemigen tudtuk, mit is jelent végezni a másikkal. Ahogy az ember egyre több halottat lát, fokozatosan hozzászokik. Idővel már csak arra gondoltunk: ha mindegyikőjükkel végzünk, akkor mehetünk haza. És közben megmagyaráztuk magunknak: az ellenség nem úgy néz ki, mint mi, nem ugyanazok a szokásai, nem is úgy lélegzik, mint mi. Vagyis nem is ember.”
Jay Taylor kamaszként jávorszarvasra vadászott apjával. Az amerikai törvények szerint fiatalkorú volt akkor is, amikor bronzcsillagot kapott nyolc ellenséges harcos „kiiktatáséért” egy műveletben – azaz nem is szavazhatott azokra, akik Vietnamba küldték, és hivatalosan szeszes italt sem kortyolhatott volna az eltávozásokon. Ma az Országos Lövészszövetség büszke tagjaként általában csak papírtáblára céloz fiával és unokájával: „Szeretek még kijárni az erdőbe, de nem érzek rá késztetést, hogy lelőjem az állatokat.”
