Hosszú hónapok nyilvános szakmai vitái után letette Rasmussen NATO-főtitkár asztalára jelentését az a csoport, amelyet nem véletlenül a volt amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright elnökölt. Az atlanti szervezet új stratégiai koncepciójának tervezetét most újabb vita követi, egészen novemberig, amikor a lisszaboni csúcstalálkozón az állam- és kormányfők vélhetően elfogadják a végső változatot.

– Ez ügyes kísérlet a szövetség azonossági válságának kezelésére, amely azonban nincs sikerre ítélve, hiszen Európa nemcsak önnön integrációjába fáradt bele, hanem a külföldi katonai missziókba is, lásd Afganisztánt – mondta lapunknak hétfőn Nick Witney, az Európai Külpolitikai Tanács kutatóintézet főmunkatársa,miután Brüszszelben Rasmussen és Albright nyilvánosságra hozta a javaslatokat, amelyek a szervezet honlapján olvashatóak. Minthogy az orosz fenyegetés megszűnt – mondja Witney –, új fenyegetések köré lehet megpróbálni a közös álláspont kialakítását. A tanulmány azt sugallja, hogy a XXI. században új kihívások érik a szövetséget, s ezek részben előre jelezhetők. A terrorizmus, az atomfegyverek terjedése, a rakétatechnológia fejlődése, a globális informatikai hálózatok sérülékenysége, a társadalmak elöregedése és a klímaváltozás új veszélyeket hordoznak magukban, amelyekre nem a hagyományos erőkkel, hanem új, rugalmas, gyorsan reagáló katonai és a helyzetet értő polgári missziókkal lehet reagálni. A lényeg, hogy marad az alapcél, a tagországok védelme, s külföldi beavatkozásokat csak az ENSZ alapokmányának szellemével egyezően, és a tagállamok biztonságának garantálására lehetne szervezni a jövőben. Főként a kelet-európai új tagállamok megnyugtatására marad az ötödik cikkely, mint sarokpont, vagyis, ha valakit támadás ér, arra mindenki válaszol, de új fényben tűnik fel Oroszország, amely szintén a NATO partnerévé válhat, ha az érdekek egybeesnek. Ám az ajtó nyitva áll Ukrajna és Grúzia előtt, ha teljesítik a feltételeket.

A szakértők szorgalmazzák a rakétavédelmi rendszer rendszerbe állítását a NATO-ban, ahogy az utóbbi időkben ezt Washington is kérte. S ahogy Richard Haas, az amerikai Külpolitikai Tanács elnöke a minap a Financial Timesban is utalt rá, új partnerek után is néz a NATO. Nemzetközi szervezetek, nem kormányzati szervek, és más országok, például Kína is szerepelnek a listán. Haas szerint ez összefügg azzal, hogy a politikai és gazdasági válságokon átmenő Európa a XXI. századra elvesztette világhatalmi pozícióját, ám minthogy a NATO a hidegháborúban, az európai szembenállás korában fogant, az unió teremtette béke magának a transzatlanti szövetségnek a létét is megkérdőjelezte. A továbbiakban az Egyesült Államok ad hoc partnereket is kereshet a különböző globális válságok kezelésére. Albright tervezetében a transzatlanti viszony továbbra is meghatározó.

Csalódottságának adott hangot rövid értékelésében Witney is, hogy a tervezet a NATO saját reformját nem részletezi kellőképpen, kevés szó esik arról, hogyan kéne a költségeket és szervezet méretét csökkenteni, fegyverzetének szerkezetét átalakítani, az irányítási rendszerét megfeleltetni az új kihívásoknak. Az energiabiztonság mint kockázati elem, szintén ködös Witney szerint, aki úgy látja, az orosz olajfegyver nem létezik, de ha létezne is, azzal nem a NATO-nak, hanem az EU-nak kellene foglalkoznia.

Albrighték persze szólnak a reformról, a fegyverbeszerzések reformjáról, a szűkösebb nemzeti költségvetések közepette a pénzek hatékonyabb felhasználásáról, s arról is, hogy Afganisztán bizonyította, csak az egységes parancsnokság a működőképes, nem lehet nemzetközi erőket a különféle nemzeti megbízások alapján irányítani. Minderről persze novemberig még sokat lehet beszélni.