Kalkuttában, Teréz anya utódjánál
Megint beleestem a hibába,mint 16 éve. Amikor Kalkuttában Teréz anyával, a Szeretet Misszionáriusainak alapítójával interjút akartam készíteni, a nővérek telefonon kitartóan elhárítottak. Aztán az utolsó nap egyszerűen bekopogtattam otthonába, ahol az akkor már 86 éves apáca azonnal fogadott, és készségesen, kedvesen elbeszélgetett velem. Hogy most utódjával találkozhassak, a vonal végén kitartóan faggató nővérnek részletesen el kellett mesélnem, hogy ki vagyok – önkéntes orvos és újságíró. Megígérte, hogy majd felhív, ha lesz ideje. Mivel nem jelentkezett, észbe kaptam, és egy vasárnap délelőtt, több német kollégámmal egyetemben egyszerűen beállítottunk a Lower Circular Road 54. alatt lévő otthonba, melyet a taxis Mother’s House néven ismert. Ugyanis az apácazárda egybeépült a „megesett asszonyok” otthonával, amelyet szintén a Szeretet Misszionáriusai tartanak fent. A rend főnökaszszonya természetesen azonnal fogadott minket…
Prema anya (mint megtudtam, a Prema hindi nyelven szeretetet jelent) magas, csontos, 57 éves német születésű apáca. A kissé férfias arc vonásait, a kerek szemüveg mögött okosan csillogó szemek és az állandó kedves mosoly lágyítják. Mint 1996-ban Teréz anya, ő is készségesen beleegyezik a közös fotóba, de rögtön kijelenti, hogy nem szokott interjút adni. Viszont a következő fél órában kedvesen elbeszélget velünk, és nincs kifogása az ellen, hogy találkozásunkról otthon beszámoljak.
Mondom, hogy a múlt héten jártam Nirmai Hridayban, Teréz anya híres Haldoklók Házában jártam, és hogy az utcáról összeszedett szerencsétlenek új kanárisárga egyenruháján kívül nem sok minden változott.
– Hát igen, továbbra is rengeteg fedélnélküli tengődik Kalkutta utcáin – válaszolja –, mindig tele a Ház. Ám egyre jobb az ellátás, az orvosi és nővérmunka (a nővérek itt egészségügyi, szakmai értelemben is ápolók), sok önkéntesünk is van a világ minden tájáról, egyre kevesebb ápoltunkat veszítjük el. A kapu feletti feliratból – Beteg és haldokló nincstelenek háza – már inkább a „beteg” az igaz.
Ráérezve ki nem mondott kérdésemre, hogy miként működik rendjük a „világsztár” Teréz anya nélkül (nem túlzás a profán jelző a Nobel-díjas nővérre, aki valaha a Forbes címlapján az év asszonyaként szerepelt!), Prema anya kedvesen „dicsekedni” kezd. A rend folyamatosan bővül, már hatezren vannak, 137 országban. Tavalyi megválasztása után gyakorlatilag folyamatosan röpköd a kontinensek között, hogy felkeresse rendtársait.
Semmi sem változott, az életmódjukban. Igyekeznek szerényen élni,mivel „célcsoportjuk” a szegények legszegényebbjei”. A szerényen élni – enyhén szólva is, szerény megfogalmazás. Három kék szegélyes fehér száriján, bibliáján, könyvein kívül, neki sincs semmije. Továbbra is 70 társával egy teremben alszik, csak neki, mint rendfőnöknőnek, elkülönítették a közös hálóterem egyik sarkát. A hajnali fél ötös kelés utáni életük nem henyélés. Estig dolgoznak, imádkoznak. Nem tagadja, hogy van, aki kilép közülük, de számot nem mond. Viszont folyamatosan jönnek a jelentkezők. Mi is sok novíciát látunk a házban. Nemsokára felavatják őket, és levágják gyönyörű fekete hajzuhatagukat.
– Az írógépük sem változott, most is hallom a kopogását.
Nevet. Azért már van komputerük is, anélkül nem menne – mondja Prema anya, aki előző életében Németországban sérült gyerekekkel foglalkozott, és „csak” harminc éve lépett be a rendbe.
Aztán invitál, hogy nézzük meg Teréz anya centenáriumára elkészített kis kiállítóhelyiségüket (a rend alapítója 1910. augusztus 26-án született). Megértjük, vége az audienciának. Búcsúzóul, kapunk még egy aprócska kis széthajthatóműanyag tokot, benne Teréz anya színes fotón, illetve alumínium medálon. Elköszönünk, lemegyünk az emeleti verandáról, felveszszük a cipőnket, és elvegyülünk a látogatók tömegében.
Érdekes látni, hogyan vált Teréz anyából egyszerre turistalátványosság és szent. A Lonely Planet útikönyv Kalkutta okvetlenül meglátogatandó nevezetességei közé sorolja az Anyák Házát, és a turistairodák is rendszeresen idehordják az utasokat. A földszinti imateremben Teréz anya hatalmas dísztelen fehér márvány sírja előtt imádkozók térdepelnek. Egyesek a sírt, mások a falon lévő fényképét csókolgatják. Maga Teréz anya is ott van – életnagyságú viaszfigura formájában. A földön ülve, jellegzetes összekuporodott testtartásával, lehorgasztott fejjel imádkozik. Celláját rácson át lehet megbámulni.
A kiállítóteremben kevés a tárgyi emlék, főleg idézetei, kézzel írott levelei, fotók a Nobel-díj-átadási ceremóniájáról, II. János Pál pápával az Haldoklók Házában. Kinagyított fiatalkori fényképéről kifejezetten csinos, kerekarcú, komoly tinédzserlány néz ránk albán népviseletbe öltözve. Vitrinben Teréz anya személyes tárgyai: pléhtányér, pohár, evőeszköz, asztalka, szék. Valamint egy kopottas bevásárlószatyor és egy papírkosár. Üveg alatt utolsó hónapjainak gurulós tolószéke, összecsukva, hogy jobban elférjen. Hosszan elgyönyörködök egy ikonban. Bizánci stílusban Teréz Anya egy gyermekkel – az apáca tényleg ikonná vált.
Kalkutta, 2010. május
