Kínaiul tanít, Amerikát tanulja
– Zheng Yue, fiatal nő Kínából, aki az anyanyelvét tanítja középiskolásoknak ebben az oklahomai síkságon elterülő városban, a minap egy reggel a szókincsteszt részleteit magyarázta. Egyszer csak az egyik diáklány félbeszakította.
„Bocs, de elkalandoztak a gondolataim”, mondta a fekete szemfestékkel kozmetikázott harmadikos lány. „Mit is kell csinálni?”
Zheng meghökkent, de türelmesen megismételte a tennivalókat.
Az óra után aztán elmondta, hogy „Kínában, ha tanít az ember, és a diákok nem értenek valamit, az ő bajuk. Itt, ha nem értenek meg valamit a diákok, az ember újra elmagyarázza”.
A 27 éves Zheng a kínai oktatásügyi minisztérium egyik hivatala és a továbbtanulásra előkészítő amerikai iskolák College Board nevű intézmény közötti együttműködés jóvoltából tanít kínaiul – és tanul meg közben maga is egyet-mást az amerikai kultúráról – Lawtonban.
Kína meg akarja tanítani a világot a nyelvére és a kultúrájára, és Zheng egyike annak a 325 vendégtanárnak, aki vállalta, hogy három évig amerikai iskolákban dolgozzon; a kínai kormány által támogatott fizetéssel. Egy párhuzamos program keretében Peking költségére mintegy kétezer amerikai iskolavezető látogatott Kínába.
Zheng két éve megvált egy Pekingtől délre működő vidéki egyetemen betöltött oktatói állásától, hogy Lawtonba jöjjön. Megszokott környezetétől teljesen elütő városba csöppent, ahol a bevásárlóközpontok hosszan elnyúló földszintes üzletsorokból állnak és az autókereskedéseket állattenyésző farmok meg egy katonai támaszpont veszik körül. Más az amerikai iskolakultúra is.
„Az én középiskolás életem kínszenvedés volt, csak tanulás, és más semmi”, mondta Zheng. „Itt a diákok élete érdekesebb”, részint azért, mert több a sport-, az énekkari és egyéb tevékenység.
„Buliznak, isznak, randiznak”, tette hozzá. „Kínában ezzel szemben csak tanulunk, tanulunk és tanulunk.”
Interjúkban több más kínai tanár is elmondta, hogy voltak nehézségeik, amíg hozzászoktak az amerikai iskolák kötetlen légköréhez, miután korábban egy olyan országban tanítottak, ahol a diákok vigyázzba vágják magukat, amikor a tanár az osztályterembe lép. (...)
Zheng azt mondta, a diákjai közül senki sem viselkedett tiszteletlenül vele, és Samantha Weidenmaier, a MacArthur középiskola igazgatóhelyettese szerint Zheng óráin „megugrik a respektusszint”.
Zheng mégis úgy látja, hogy Amerikában kevéssé tisztelik a tanárokat. „Ez az ország nem becsüli a tanárokat, és ez zavar engem”, mondta. „A tanárok nem keresnek sokat, és ez az ország bálványozza a pénzkeresést. Kínában sem keresnek sokat a tanárok, de a tanári pálya nagy tiszteletben áll.”
Zheng elmondta, hogy ideje egy részét a Kínával kapcsolatos téves képzetek eloszlatásával tölti.
„Azt akarom: a diákjaim tudják, hogy a kínaiak nem őrültek”, mondta. Kína családonként egy gyermeket engedélyező népességtervezési politikájára utalva egyik diákja például megkérdezte, vajon a hatóságok megölik-e az egyik gyermeket, ha egy kínai párnak ikrei születnek.
Mint mesélte, némelyik diák meglepetéssel fogadta, hogy a kínaiak mobiltelefont használnak. Mások azt hitték, hogy Hongkong a főváros.
Barry Beauchamp, a lawtoni iskolák főfelügyelője azt mondta, őt egészen felvillanyozta, hogy Zheng és további két kínai oktató tanít a körzetében. Ugyanakkor szerinte a vendégtanárok tanulnak a legtöbbet a kulturális cseréből.
„Idejövetelük része, hogy megismertetjük őket a mi nagyszerű országunkkal és a szabadságjogainkkal”, mondta. „Láttuk őket templomba és családi összejövetelekre, countryzene-koncertekre, rodeókra járni. Érdekes látni, ahogyan magukba szívják a kultúránkat.”
Zheng helyzete meglehetősen tipikus az amerikai iskolákban dolgozó többi vendégtanár esetére is: Kína évi kb. 13 ezer dolláros fizetést folyósít neki, az iskolakörzet pedig szállást és havi 500 dollár ösztöndíjat biztosít számára.
Egyes körzetek többet fizetnek, de Lawton azon kevesek közé tartozik, amelyek autót kölcsönöznek vendégtanáraiknak – Zhengnek például egy kiszolgált kék Buick Centuryt, amin korábban gépkocsivezetést oktattak. Zheng naponta három, egyenként hatvanperces kínai nyelvórát tart a MacArthur középiskolában.
A múlt héten egyik nap a végzős Cynthia Thompson meglehetősen folyékony kínai nyelvű párbeszédet folytatott Zhenggel a pekingi operáról. Egy másik diák viszont, Raymond Veal, aki plasztikai sebész szeretne lenni, gyakran megakadt, s öszszekeverte a filmszínházat és a pekingi operát jelölő kínai szavakat.
„Nem vagyok jó a kínai írásjelek memorizálásában”, mondta Veal.
Zheng mesélt a tanítványainak a rendkívül sokat követelő iskolákról, amilyenbe ő járt Pingdingshan városában; ezekben a hét hat napján reggel 8-tól a kötelező esti tanulószobai foglalkozás este 10 órai zárásáig magolnak a diákok.
„Na, én ezt nem bírnám”, mondta Veal. (...)
Aznap délután Zheng a Central Middle Schoolban tartott órát. Huszonkét nyolcadikost dresszírozott, hogyan kell kínaiul százig számolni, aztán kínai ünnepekről beszélt, majd hátat fordított az osztálynak, hogy egy kínai nyelvtörőt írjon fel a táblára.
Egyszer csak egy hosszú barna hajú lány hangosan odafordult a többiekhez: „Hol is van az a Franciaország?”
„Európában”, felelte az osztály túlsó végéből egy buggyos farmeres fiú.
„Dehogyis Európában”, szólt közbe egy másik fiú.
Zheng közben rendületlenül rótta a kínai írásjeleket a táblára.
„Az amerikai diákok nem sokat tudnak a külvilágról”, mondta utóbb. „Zömmel csak azt ismerik, amit itt látnak.”
Zheng azt reméli, megteszi a magáét azzal, hogy a kínai írásjelek rajzánál többet tanít meg nekik.
„Azt szeretném, hogy a diákjaimnak nagyon kedves emléke maradjon a kínai nyelvtanulás”, mondta. „Sok szóra nem fognak emlékezni, de szeretném, hogy emlékezzenek a nyelv és a kultúra szépségére.”
A cikk 2010. május 10-én jelent meg a The New York Times hasábjain.
