Az, amit a konzervatívokkal kötött koalíciós megállapodásban kaptak, a brit választási rendszert kétségkívül az arányosság felé viszi, de inkább kozmetikázza, semmint létrehozza azt. Feltéve, hogy a brit nép is a reformra szavaz a tervezett referendumon. Ilyenformán megeshet, hogy a Liberális Demokraták „történelmi óhaja” nem teljesül, viszont, ha csak valami égszakadás-földindulás be nem áll a közös kormányzásban, a hatalom egy szelete az övék lesz.

Meg nem mondom azonban, milyen, mekkora. Tudniillik a koalíciós kormányzásnak brit földön nincsen hagyománya. (Aki azt mondja, hogy Churchill a második világháború éveiben koalíciót működtetett, téved. Az „nemzeti egységkormány” volt, Sir Winston saját szabad akaratából.) Mit kezd például Cameron, az új konzervatív kormányfő egy miniszterelnök-helyettessel – nevezetesen Clegg liberális pártvezérrel, kivel szakadatlanul együtt fotózkodik mostanság? Hogyan működik majd a hatalommegosztás két olyan párt között, amelyek – Shakespeare-rel szólva – nem sok szeretetet vesztegettek egymásra eddig?

A jóhiszeműség minden elemzővel azt mondatja: elkezdődik egy tanulási folyamat, amely nem biztos, hogy kudarccal zárul. Még akkor sem, ha a koalíciós partnerek „hátsó padsoraiban” máris hallik a morgás. Pláne, hogy a liberálisok eddigi kongresszusai – paradox módon – sokkal inkább tűntek a középtől balra állónak, mint a Munkáspárté.

Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy az állami kiadások csökkentésével párhuzamos adóemeléseket milyen ütemben hajtja majd végre a koalíció. Cameron miniszterelnök „kemény és nehéz dolgokat” ígér, de máris tett jóléti engedményeket a liberálisoknak. A helyzet egyáltalán nem bátorító; sokak szerint Nagy-Britannia a maga elszabadult költségvetési hiányával és adóssághegyével majdnem olyan állapotban van, mint a háború idején. Akkor közel évtizedbe tellett a kilábalás. Noha az új kormány az idén csak hatmilliárd fontot kíván lecsípni a közkiadásokból, egyszóval óvatoskodik (ez a pénz a két gazdaság GDP-jét alapul véve messze kevesebb, mint amennyit a Bajnai-kormány megspórolt), a piacok nem ismerik a tréfát. Kiterjesztőleg ez annyit jelent, hogy ahol nem zabolázzák meg a költségvetési hiányt, ott emelkedik az államadósság kamatfelára: nálunk is, másutt is, a briteknél is persze.

A másik nagy kérdés az, hogy milyen hatása lesz a „liberális injekciónak” a brit konzervatívokra. Cameron kétségen felül nem Mrs. Thatcher. Mérsékelt és pragmatikus, kész arra, hogy a „közép” felé tolja pártját. Ha valóban nagyon tetszik neki a „heir to Blair” (Blair örököse) címke, akkor a nap végén még ő is elmehet annyira ama közép irányába, mint az emblematikus munkáspárti miniszterelnök, beáldozván pártja hagyományos értékeit.

A mese végét – Brown-kiadásban – már ismerjük. Neve: bukás.