„Címkéből is megárt a sok?” – olvashattuk a tavalyi európai parlamenti választások óriásplakátján, egy agyoncímkézett bontott csirke mellett. A kérdés egyáltalán nem költői. Lobbisták, fogyasztóvédők, az élelmiszeripar nagyágyúi és politikusok csatáznak immár több mint két éve (most éppen az EP-ben), hogy meggyőzzék egymást: mit és hogyan kellene feltüntetni egy doboz gabonapelyhen vagy egy csomag sonkán.

A következő összecsapást május 19-re, az EP következő plenáris ülésére időzítették. Ekkor szavaznak majd a címkézési szabályok módosításáról, amelyet legutóbb a parlament környezetvédelmi és élelmiszer-biztonsági bizottsága cincált szét. (Vigyen magával hideg élelmet, aki el akar igazodni az unió jogi útvesztőjében: az eredeti javaslatot az Európai Bizottság terjesztette be még 2008 elején, az EP-voksolás után a tervezet továbbkerül a tagállami tanácshoz, majd bumerángként visszatér a parlamentbe.)

Köszönik szépen, de az euróképviselők – legalábbis a szakbizottságban – nem kértek a „közlekedési lámpák” bevezetéséből az EU-ban forgalmazott ételeken. Pedig az ötletet (felmérések szerint) a közvélemény is támogatná. Zöld, sárga és piros színnel jelölnék a csomagoláson, mennyi zsírt, cukrot és sót tartalmaz a termék: így az egészségére kényes vásárló is könnyedén eldönthetné, melyik árut emelje le a polcról.

A dolgok túlzott leegyszerűsítése – húzzák a szájukat a jobboldali EP-képviselők, akik végül leszavazták az elképzelést. Mondani sem kell, hogy ennek az élelmiszer-ipari csoportok többsége is örül, hiszen a piros-sárga-zöld rendszer meglehetősen sok terméket (szó szerint) kedvezőtlen színben tüntetne fel. Ezek után hiába támogatták a kezdeményezést a szocialista és a zöldtörvényhozók. Az élelmek pedigréjét is hasonló politikai konfliktusok kísérték.

Főként baloldali politikusok szorgalmazták, hogy az eddiginél jóval több árura (például húsokra, tejtermékekre, zöldségekre és gyümölcsökre, valamint hús- vagy haltartalmú feldolgozott ételekre) kötelező legyen ráírni a származási országot. Ez egyrészt a vevőknek fontos információ – érveltek –, másrészt a tagállamok büszkék is lehetnek egy-egy jó minőségű ennivalóra. Csakhogy az ellenzők – főként jobboldali képviselők – antieurópainak, sőt nacionalistának minősítették az ötletet.

Hát persze, hogy a nagy élelmiszergyártók a származási ország feltüntetéséért sem rajonganak. Mivel az alapanyagokat ott veszik meg, ahol éppen van elegendő, és nem is nagyon drága, a beszállítók változásával a csomagolást vagy a címkéket is állandóan módosítaniuk kellene. S ez bizony pluszköltséggel járna, ráadásul – próbálkoznak egy másik érvvel – a kidobott csomagolóanyagokkal csak a hulladékmennyiséget növelnék.

A címkékre sok mindent rá lehet írni – ha a gyártók és a politikusok is úgy akarják