„Holnap vagy húsz év múlva”
Mielőtt a tűzhányó közelébe indulnánk, a katasztrófavédelem illetékese a lelkünkre köti a településen kialakított médiaközpontban: a lezárt területekre ne lépjünk be, mert ha megindul a jeges ár, onnan nincs menekvés.
A hegy déli oldalán indulunk útnak. Néhol egybefüggő, hatalmas földterületeket borít be a hamu, ám az egymástól tisztes távolságra álló házak tisztának tetszenek.
Gutmundur Vitarsson otthona tíz kilométerre épült a tűzhányótól; érkezésünkkor tűzoltók takarítanak az udvaron. A zömök házigazda kedvesen fogad, és kérdés nélkül is mesél a kitörés éjszakájáról: „SMS-t kaptam: mennünk kell. Összepakoltam a családomat, és elvittem a kijelölt közösségi házba.” Persze a férfi pontosan tudta, mit kell tennie: a kiépített riasztórendszer kifogástalanul működött, a hasonló vészhelyzetekre kialakított mentési tervet számos alkalommal végigpróbálták már a térség lakói.
A farmer a „hamutámadás” másnapján visszatérhetett otthonába: mindent „pernye” borított. Tűzoltók és önkéntesek érkeztek a helyszínre. A katasztrófavédők a házat és a verandát megtisztították a portól, de azután továbbálltak, mert várt rájuk a következő épület. A férfi – néhány segítővel – maga tisztította meg az udvart, „kertjét” azonban továbbra is vastag hamuréteg fedi. – Nem is baj, termékenyebb lesz – kacsint ránk. Furcsa a nyugalma, hiszen a vulkán újra támadhat. – A tűzhányók az izlandi kultúra részét képezik. A láva, a hamu jöhet holnap vagy húsz év múlva. Amúgy meg bármi is történik, úgyis jön a segítség – magyarázza. Amikor a riasztórendszer vörös kódja körbefutott a szigeten, önkéntesek tömegei indultak a bajbajutottak segítségére. Szerencsésnek mondja magát: családja épségben megúszta, az állatait kimentették. A katasztrófavédők összesen kilencezer lovat, bárányt, szarvasmarhát vittek biztonságba a kitörés után.
Regél még turistákról, akik miatt egy hatalmas amfiteátrumban érezte magát: „Nézték, ahogy küzdünk, és fényképezgettek. Furcsa világ ez.” Meglobogtatja a vulkánkitörésre készített tájékoztatót, mutatja a maszkot, amit a gyerekek viselnek reggelente, mert kaparja a torkukat a hamu. Amikor búcsúzunk, még annyit kérdezünk: „Mit tesz, ha hasonló hamuvihar érkezik?” Nevetve válaszol: „Semmi különöset. Újra csak takarítok.”
Néhány kilométerrel odébb, a skogari múzeumnál fékezünk. Hans-Martin Moser, az intézmény egyik alkalmazottja azt meséli, hogy az egyik barátjánál volt a kitörés éjszakáján. „Milyen fura felhő!” – bökte oldalba társa, de akkor már dörömböltek az ajtón a katasztrófavédők... Másnap visszatért a múzeumba, ahol mindent por borított. Sóhajtott egyet, majd segítséget kért a kormány és a nemzeti múzeum szakembereitől: önkéntesek segítségével mind a tizenkétezer műtárgyat letisztították. Az üvegtetőre sandítunk, amelyen az újra erősödő vulkáni aktivitás nyomán odakerült hamu pihen. „Mi történik, ha ismét ilyen mennyiségben jön a por?” – szól az ismert felvetés. Megvonja a vállát, mosolyog: „Újrakezdjük.”
A vulkán északi oldalán járunk, ahol nehezebb a légzés, a hamu a szájban, a fülben is megpihen. Három kilométerre közelítjük meg az Eyjafjallajokullt, egy gázló az utunkat állja. A tűzhányó pöfög, a hamu kopog a homlokunkon, de az izlandiak a legkevésbé sem dühösek, ijedtek vagy reményvesztettek. Legfeljebb újrakezdik. „Holnap vagy húsz év múlva.”
