Királycsináló lett a liberális vezér
A The Sun bulvárlapban naponta frissített közvélemény-kutatás szerint csak öt pont választja el egymástól az első helyezett Konzervatív Pártot (33 százalék) és a harmadik helyre szorult Munkáspártot (28 százalék). A közéjük beékelődött Liberális Demokraták 29 százalékon állnak – míg a többi párt 10 százalékot számol.
Alig több mint egy héttel a május 6-i voksolás előtt abba az irányba haladnak az események, hogy 1974 óta először sem a Labour, sem a Konzervatív Párt nem lesz képes megszerezni az abszolút többséget. A briteknek rossz emlékeik vannak a patthelyzetről. Az akkor több szavazatot begyűjtött, de a Munkáspártnál kevesebb mandátumhoz jutott konzervatívok vezetője, Edward Heath ugyan kormányon maradhatott, de sem az északír koronahű pártok állandó támogatására nem számíthatott, sem az akkori Liberális Párt első emberével, Jeremy Thorpepal nem volt képes koalíciót alkotni. A működésképtelen parlamentet fel kellett oszlatni, és az 1974 őszén megismételt választás után már a munkáspárti Harold Wilson költözhetett a Downing Street 10.-be.
A Konzervatív Párt és a Liberális Demokraták között 2010-ben ugyanaz az alapvető ellentét húzódik, mint harminchat évvel korábban. A pártvezetői tévévitákban üstökösként feltűnt Nick Clegg ragaszkodik a szavazatok megoszlását jobban tükröző választási reformhoz, míg David Cameron erről hallani sem akar.
Az egyre inkább „királycsinálónak” számító libdem főnök először azt mondta: nem hajlandó együttműködni a Munkáspárttal, amennyiben az a leadott voksok alapján a harmadik helyre szorul. Aztán úgy helyesbített, hogy csak Gordon Brownnal nem hajlandó együttműködni. Így elképzelhető, ha a Munkáspárt is küldheti a legtöbb képviselőt az alsóházba, a vezetésnek lemondásra kell kényszerítenie a Nagy-Britanniát 2007 óta irányító kormányfőt, aki első ízben méretteti meg magát az urnák előtt.
A pártvezetők szócsatájában David Cameron azzal vádolta meg a nála egy évvel fiatalabb, 43 éves Clegget, hogy „választási reformterve politikai katasztrófához vezet, a váltságdíj megfizetéséig fogságban tartja az országot, és örökös béna kacsa koalíciós kormányzásra kényszeríti”.
Kedden mindhárom pártvezér igyekezett tartalmi kérdések felé terelni a kampányt. A Munkáspárt ismertette családbarát elképzeléseit, ígéretet téve, hogy az apák négyhetes szülési szabadságra vonulhatnak, a fiatal családok pedig évi 200 fontos csecsemő-adókedvezményben részesülnek. A konzervatívok fő témája az „antiszociális viselkedésben, erőszakban, eladósodottságban, szegénységben, az oktatás kudarcában megnyilvánuló, több millió britet érintő társadalmi összeomlás” volt, amelyen csak a „legcsaládbarátabb párt elképzelései segíthetnek”.
Nick Clegg arra keresett választ, hogyan lehet megőrizni az ingyenes egészségügyi ellátás (NHS) színvonalát a közkiadások elkerülhetetlen megnyirbálása közepette. Szerinte meg kell változtatni az egészségbiztosítás finanszírozásának módját, meghallgatva a lakosság elgondolásait.
