Pozsonyi rendszámtáblájú minisztériumi gépkocsi fékez a délnyugati szlovák–magyar nyelvhatáron fekvő, alig ezerkétszáz lelket számláló Kálazon (Klasov). – Megjöttek a nyelvrendőrök! No, ilyet sem pipáltam az elmúlt hetvenkét esztendőben! – csattan fel egy idős férfi hangja. Két szigorú tekintetű hölgy száll ki a járműből, egyikük Elena Kacalová, a pozsonyi kulturális tárca államnyelvi főosztályának vezetője. Mögötte haladó kolléganője vastag iratköteget szorongat. – Nem nyilatkozunk, a tárgyalás pedig nem nyilvános! – közli ridegen a főnökasszony, és valósággal rácsapja a művelődési ház bejárati ajtaját az újságírókra.

A történet azzal kezdődött, hogy a több évtizedes múltra visszatekintő helyi amatőr színjátszók idén az Aranylánc című népszínművet mutatták be. Kis formátumú, négyoldalas műsorfüzetet készítettek, amelynek hátoldalán szlovákul foglalták össze a magyar szöveg lényegét. Kiadványuk meghívóként is szolgál, amelyet a közeli Ghýmesen (Jelenec) minden postaládába bedobtak, mielőtt ott vendégszerepeltek. Valaki azonban feljelentette őket, hogy megsértették a nyelvtörvényt, amely szerint minden információs szöveget kötelezően két nyelven kell feltüntetni.

– Mi a frásznak fordítsuk le a szereposztást, s ki merné közülünk szlovákra átültetni Heltai Jenő mottóként használt versrészletét? – érvelt Ladányi Lajos vállalkozó, a színkör egyik tagja. De ezzel sem hatotta meg a főosztályvezetőt, aki makacsul ismételgette a vonatkozó rendelkezéseket. – Ha annyira ragaszkodunk a törvény betűjéhez, akkor most magyarul tárgyalhatnánk, hiszen a jogszabály ezt lehetővé teszi minden olyan településen, ahol a lakosság nemzetiségi arányszáma meghaladja a húsz százalékot, márpedig a kálaziaknak legalább a fele magyar! – érvel PaulovicsJózsef, a rendezőnő férje.

– Ezt a jogszabályt csak akkor vehetné elő, ha mindenki tudna magyarul, márpedig mi nem tudunk! – vágtak vissza a pozsonyi hölgyek. Több órán át folyt a meddő vita. – Egy tapodtat sem közeledtek az álláspontjaink – tájékoztat mintegy három órával később Gyepes Lajos, a helyi színjátszók vezetője.

Az egyik asszonyszerepet alakító Kósa Mária csóválja a fejét: – Jómagam szlovák nemzetiségű vagyok, a férjemtől tanultam meg magyarul, eddig már több mint tíz színdarabban szerepeltem. Ami most történik, az kekeckedés, meg a hatalom arroganciája, hogy csúnyább szavakat ne használjak. A kis füzetben minden lényeges tudnivaló elolvasható szlovákul is. Különben pedig, aki nem ért magyarul, az nyilván nem jön el erre az előadásra – sorolja dühösen az érveit.

Elena Kacalová végül többoldalas jegyzőkönyvet nyújtott át a helybelieknek, amelyben felsorolták, hogy a nyelvtörvény mely rendelkezéseit sértették meg. Április végéig kérik a kálaziak válaszát. Aztán pedig Pozsonyba rendelik őket, ahol majd felolvassák nekik a verdiktet. Figyelmeztetéstől az ötezer eurós pénzbírságig terjed a büntetés skálája.

– Elmondtuk az érveinket, semmit sem válaszolunk, mert nem akarunk szerepet vállalni ebben a pozsonyi abszurdban – közli érdeklődésemre Ladányi Lajos. S mond egy jó hírt is: – Budapesti barátaink gesztusként meghívták a társulatunkat az Új Színházba és a Művészetek Völgyébe. Szolidaritásként pedig hajlandók kifizetni helyettünk az esetleges büntetést, habár remélem, a minisztérium azért ekkora arcátlanságra azért mégsem vetemedik – sóhajtja.

Corpus delicti – a magyar nyelvű meghívó