Az igazi Sztálinra emlékeznek a kortársak
Jurij Luzskov polgármester egyértelműen kiállt a kezdeményezés mellett, az Orosz Kommunista Párt (KPRF) parlamenti frakciójával együtt.Az Egységes Oroszország ügyvezetője, Borisz Grizlov parlament elnök viszont elítélte a az ország történelmében „ellentmondásos szerepet játszó” Sztálin plakátjainak elhelyezését.
A jubileumi szervezőbizottság később ugyan bejelentette, hogy nem rendeltek meg ilyen jellegű plakátokat, Luzskov ismételten kiállt a generalisszimuszt dicsőítő portrék mellett. Azt mondta, Sztálint „nem lehet kitörölni a győztes háború történetéből”.
A 60. évfordulót hasonló vita nem kísérte, öt évvel ezelőtt még nem merült fel a generalisszimusz látványos megjelenítése. Ám az elmúlt tíz évben erősödtek a Sztálin pozitív szerepét kiemelő hangok. A tankönyvekben a sztálini zsarnokság áldozatai helyett az iparosítás sikereiről írnak. Sztálin egyre inkább a nemzetközi helyzet adta keretek között optimálisan tevékenykedő menedzser, semmint diktátor.
Az állami televízió a közelmúltban volgográdi veteránokat mutatott, akik a második világháború fordulópontját jelentő városnak vissza szeretnék adni régi nevét, Sztálingrádot. Pedig a veteránok épp olyan megosztottak, mint az egész társadalom. „ Soha nem indultunk rohamra Sztálint kiáltva, ilyet legfeljebb a politikai biztosok csináltak, de én tőlük sem hallottam – mondta lapunknak Oleg Rosszijanov. A 89 éves veterán – aki a háború után a magyar irodalom fordítójaként vált ismertté – fiatalemberként sem érezte magát Sztálin hívének. A Molotov–Ribbentrop-paktum értetlenséget okozott benne és sokakban.
– 1939-re az addig legfőbb ellenség Németország helyett a lapok az imperialista franciákat és angolokat okolták a háborúért, még az irodalmi lapok is az ő modern irodalmukat kritizálta, a németekről inkább nem esett szó – emlékezett a megváltozott széljárásra Rosszijanov, akinek polgári származású családjában inkább nem beszéltek Sztálinról. – Apám ügyvéd volt, nyilván tudott a lágerekről, de a mi védelmünkben nem beszéltünk erről. Anyám pedig 1937 után, félve attól, hogy a boszorkányüldözés minket is elér, inkább kidobta az első világháborúból megmaradt újsággyűjteményünket – idézte fel Rosszijanov. Ő úgy gondolja, jogos a vád, hogy az előző években lefejezett hadsereg, bízva a németekkel kötött megnemtámadási szerződésben, részben épp Sztálin miatt nem állt készen a német invázióra.
– Emlékszem a szüleim esti suttogó beszélgetéseire, 1937 után. Anyám aggódott, hogy egyszer apámért jönnek. A negyvenlakásos házunkban az NKVD addigra már szinte mindenkinél talált „ellenséges elemet” – mesélte a Szovjetunió megtámadásakor tízéves Tatjana Voronkina. A tavaly Füst Milán-díjjal jutalmazott későbbi magyar műfordítóban is lelkesedés helyett az óvatos családi hallgatás emlékei maradtak meg, ha Sztálinról volt szó.
– Az első moszkvai bombázásokat a metróban vészeltük át, az éjszakákat ott töltöttük. Augusztusban aztán Sztálingrádba evakuáltak minket, ami akkor biztonságos hátországnak tűnt – idézte fel Voronkina. A városban lakókhoz utalták ki a moszkvaiakat, a fogadtatás szívélyes volt. – Ott láttam életemben először sárgadinnyét – idézi fel a gyerekkori élményt, a nyugalom azonban nem tartott sokáig: a bombázások már szeptemberben megkezdődtek, október végén a Volgán át ismét evakuálták a nőket és gyerekeket. Nem volt fejvesztett menekülés, szigorúan engedélyekhez kötve szállították az embereket, azzal, amivel lehetett.
– Mi gabonaszállító tutajon utaztunk, tíz napig. Bombáztak minket, rettegtünk, hogy a korai télben befagy a folyó, de szerencsésen eljutottunk Szaratovba. Az iskolából sem maradtam ki. – Voronkina 1942 végén, a sztálingrádi fordulat idején már Moszkvába jutott vonaton anyjával együtt, igaz, bújtatva: gyerekeket akkor még nem engedtek vissza az éhező fővárosba.
Sztálint Leonyid Szemjonovics Kokorin sem ünnepelte: 1937-ben a katonai akadémián tanító mérnök apját és anyját is kivégezték. – Anyám háztartásbeli volt, komoly hadititkokat tudhatott. Ha nem vesz magához a nagynénim, én is lágerbe kerülök – mondta keserű mosollyal a 92 éves férfi, aki Prágáig jutott tankján a háborúban. Az egykori őrnagy szerint az első évek vesztesége is kisebb lett volna, ha Sztálin elhiszi a német támadási tervről szóló híreket és nem fejezi le évekkel korábban a szovjet katonai vezetést. Időbe telt, mire a magas posztra helyezett hadnagyok beletanultak a tábornoki szerepbe. Ezért is fogadta elégedettséggel, amikor a Nyikita Hruscsov pártfőtitkár által meghirdetett desztalinizáció jegyében 1961-ben Sztálin holttestét kiemelték a Vörös téri mauzóleumból Lenin mellől. És nevét törölték a szovjet himnuszból is.
A felmérések azonban kevésbé egyértelmű társadalmi verdiktről szólnak. A Roszbalt hírügynökség legutóbbi internetes szavazásán 21 ezer résztvevőnek csak 51 százaléka állította, hogy Sztálinnak nincs helye az ünnepi megemlékezésen.
