Roza, a permanens forradalmár
Nem először került fel a képernyőkre, s kapott nemzetközi ismertséget. Öt éve, amikor a „tulipános forradalomnak” nevezett fordulat elűzte az addigi elnököt, Aszkar Akajevet, Roza Otunbajeva ott állt a fordulat vezetői között. Nem sokáig élvezte a hatalom belső köreinek viszonylagos luxusát. Valahogy mindig kihullott azok közül, akik éppen átvették a kirgiz ügyek és üzletek feletti irányítást az elmúlt húsz évben. Elképzelhető, hogy ő épp azért nem felelt meg nekik, mert kiderült, komolyan veszi, amit mond.
A szemüveges elvált asszony tipikus szovjet életutat kezdett. Kellemes karriert sima belépést a nomenklatúrába. A dél-kirgizisztáni Os városában született. Az apja pedagógus volt, az anyja művészettörténész. A szűkszavú életrajzok szerint érettségi után bekerült a szovjet felsőoktatás leg ismertebb elitintézményébe amoszkvai Lomonoszov Egyetemre. Filozófiát végzett 1972-ben, majd felvették ugyanoda aspirantúrára. Négy év alatt megírta disszertációját, amely a „Marxista–leninista dialektika meghamisítása a frankfurti iskola filozófusai által” címet viselte. A mű sikeréhez hozzájárulhatott, hogy a kirgiz filozófusnő az akkori NDK-ban is végezhetett tanulmányokat. Ezután hat évig dialektikus materializmust oktatott a főváros (akkori nevén Frunze) egyetemén. Tanszékvezetőségig vitte már a docensnő, amikor a párt egyik kerületi bizottságára helyezték másodtitkárnak. Innen jutott a szovjet diplomáciába, lett az UNESCO-képviselet vezetője, majd még a szovjet tagköztársaság Kirgizia külügyminisztere.
Valószínűleg a külügyi pálya, az utazások, majd a külföldi megbízatások is hozzájárultak ahhoz, hogy Otunbajeva kiemelkedjék a maga közegéből. Ő volt országa első nagykövete az Egyesült Államokban, később Nagy-Britanniában. Helyettes vezetője volt az ENSZ grúziai missziójának. Ő felelt a grúz–abház viszony alakulásáért a világszervezetben. Közben időnként vezette a külügyminisztériumot is. Akajevvel a fizikusból lett elnökkel eleinte egész jól együttműködtek, ám a viszony megromlott. A diplomata asszony nem volt hajlandó együttműködni a demokratából autokratává alakuló tudóssal, s egyre hangosabban beszélt a rezsim korruptságától.
A külföldi – nyugati – tapasztalatok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy egyre kevésbé fogadja el a hazai, a posztszovjet állapotokat. Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy Kirgizisztán a volt szovjet tagköztársaságok közül az egyik, ha nem a legszegényebb ország. Az 5,3 milliós hegyes-völgyes államnak nincsenek különösebb természeti kincsei, van viszont stratégiai fekvése, sok olyan örökölt gondja, amely nehezíti a fejlődést. Iszlám vallású állam Afganisztán közelében, Kína határánál.
A politikus asszony gyorsan a magasba emelkedett, de megrekedt a második vonalban. Amikor Akajevnek a szemére hányta, hogy az államot családi birtokká alakítja, elnyomja a sajtót és rokonainak osztogatja a javakat, gyorsan kiesett a kegyekből. Megakadályozták, hogy a parlament tagja legyen. A „tulipános” forradalomban is a vezetők között állt. De az új parlament, amelyet társai hoztak létre, leszavazta külügyminiszteri jelölését. Bakijev azt is megakadályozta, hogy bekerüljön a parlamentbe. Sokadszorra sikerült neki. A szovjet rendszert felváltó kirgiz többpártiság – mondja Otunbajeva – nem az ország javát szolgálja, hanem a nemzetségeket, törzseket, országrészeket, esetleg településeket. Nem véletlen, hogy nyolcvan pártot jegyeztek be sietve. Ő viszont azt szeretné, mondta pár éve, ha valódi pártok lennének. Így aztán többet is kipróbált, legutóbb a szociáldemokraták színeiben tűnt fel.
Az ellenzéknek nem volt könnyű dolga az elmúlt években. Az eddigi elnök ugyanazt tette, amit elődje. „Becsapták a népet, becsapták a forradalmat” – hirdette viszont Otunbajeva. Nem tagadja, ő is hiú ember, nem eleve utasítja el a hatalmat. „Azt gondolom, hogy épp a nők alkalmasabbak arra, hogy értelmesen és igazságosan irányítsák az országot. Nem a gőzfürdőben, üveg vodka mellett döntünk az államügyekről. Azt gondolom, hogy a magas poszt nem azért kell, hogy valaki meggazdagodjék, hanem, hogy változtasson a jelenlegi körülményeken, megkönnyítse az emberek életét. Csak becsületes választásokkal akarok hatalomra kerülni, nem pedig zsarolással és korrupcióval. A hatalom arra kell, hogy a többség számára hasznos programokat valósítsunk meg, nem pedig magamnak, a családomnak a gazdagodásra. Én így értem a hatalmat”. Elődje viszont ismét családi hatalmat épített ki. Privatizálta az országot és, amit lehet összerabolt...
Ráadásul mindezt nagyhatalmi segítséggel tette Bakijev és klánja. Az afganisztáni háború alaposan felértékelte a Biskek közelében lévő Manasz légi támaszpontot, az amerikaiak tranzitállomását. Washington tanult az üzbegisztáni esetből. Amikor ott lázadás tört ki Karimov elnök rendszere ellen az Egyesült Államok elítélte az andizsáni véres megtorlást. Taskent erre azonnal felmondta az ottani támaszpont-bérlést. Így az USA kormánya hallgatott, amikor a kirgiz rezsim lapokat, tévéket tiltott be, újságírókat gyilkoltatott, felszámolta az elektronikus sajtó szabadságát is. Amiatt sem tiltakoztak, hogy a Bakijev család rátette a kezét a támaszpontbérlés bevételére. „Nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy az Egyesült Államok kormánya érdektelennek mutatkozott a kirgiz demokrácia állapotát illetően. Két éve nem törődtek az itteni helyzettel.” – mondta az ideiglenes kormányfő múlt héten a Washington Postnak.
Roza Otunbajeva az elmúlt hónapokban a politikai ellenzék összefogásának volt a motorja. Amikor az idén a kormány egyszerre emelte fel radikálisan a közüzemi díjakat és privatizálta az elektromos és hőszolgáltató cégeket, a tömeg az utcára vonult. A tiltakozás egyik oka az ellenzéki vezetők letartóztatása volt. Amikor kiengedték őket, a gyűlésezés nem ért véget. A hatalom mesterlövészekkel lövetett a tömegbe. Nyolcvannyolcan meghaltak. A tiltakozók elfoglalták az elnöki palotát – Kurmanbek Bakijev elmenekült. Ideiglenes kormány alakult Roza Otunbajeva a permanens forradalmár vezetésével.
Most azt ígéri, pár hónap alatt új alkotmányt dolgoznak ki, választásokat tartanak. A nemzetközi közvélemény – a kormányok, a világsajtó – figyeli az angolul nyilatkozni képes hatvanéves asszonyt. Ritka jelenség ebben az ázsiai, posztszocialista világban, ahol még erősek a tradicionális nemzetségi társadalom értékei, ahol az iszlám és a nomád társadalom hagyományai és a szovjet kor romlottsága együttesen befolyásolja a gondolkodást. Megkérdezték tőle, hogyan képes mozgásban tartani az eseményeket? „Harcos vagyok, hiszek a népem ragyogó jövőjében. Azt gondolom, hogy az országom rászolgált a tisztességes életre, én tudom, hogy a népem szabadságban akar élni.”
Szóval ez Roza Otunbajeva egy újabb próbálkozása.
