Szeszcsempészés pesavari módra
A szeszcsempész rafinált szisztémát dolgozott ki, hogy álcázza vállalkozását, kibérelt egy magánházat, amely egyszersmind titkos raktárként is szolgál és motoros tinédzsereket fogadott fel az áru házhozszállítására. Az effajta leleményesség alapkövetelmény ebben az üzletágban: rejtőzködnie kell a rendőrség elől, amely a pénzét akarja, a tálibok elől, akik a fejét akarják, és a családja elől, amely kivetné magából.
Pakisztánban szesztilalom van az 1970-es évek óta, amikor vallási csoportok, válaszul az alkoholfogyasztás megugrására, meggyőzték Zulfikár Ali Bhutto miniszterelnököt, hogy vezessen be tilalmat.
Ám Bhutto hamarosan elhallgattatta a moralistákat, és lazított a szesztilalmon, amikor választóival találkozva, nyilvánosan megkérdezték tőle, hogy ő maga iszik-e. Azt felelte: „Igen, bort, azt iszom, de legalább nem a nép vérét szívom”.
Manapság az olyan nagyvárosokban, mint Lahor és Karacsi még mindig könnyű szeszes italt vásárolni. Ám az olyan helyeken, mint Pesavar, ebben az észak-nyugat pakisztáni, tálib bástyákkal határos, bizonyos mértékig törvényen kívüli és konzervatívabb városban az utóbbi időben sokkal nehezebb alkoholhoz jutni.
Itt a férfiak évtizedekig utcai bárok székein ülve szopogatták a whiskyt. E fölött szemet hunytak még az alkoholfogyasztást az iszlám törvények megsértéseként nyilvánosan elítélő helybéli tálibok is, akik gyakran az illegális szeszkereskedelemből finanszírozták lázadásukat.
Ám a tálibok különböző helyi okok miatt úgy döntöttek, hogy erényesebb színben fognak feltűnni, az utóbbi két évben bezárták a bárokat, s megkövetelték a tulajdonosoktól, hogy távolítsák el a kirakatokból és a boltok polcairól a szeszes italokat. Aki az utasítást megszegte, nyilvánosan megkorbácsolták. Néhányukat felakasztották.
Az erőszak a legtöbb kereskedőt arra késztette, hogy olyan nem kifogásolható árukra térjenek át, amilyen például a liszt. Ám maroknyi merész és vállalkozó szellemű ember számára a keménykezű rendteremtés utat nyitott a meggazdagodáshoz. Kormányhivatalnokok és feudális földesurak szívesen fi zetnek borsos árat kedvelt márkájukért, a Johnnie Walker Black Labelért, s ez pakisztáni mércével tetemes, évi 4000 dolláros hasznot hajt, ami a pakisztáni átlagfizetésnek nagyjából a hétszerese.
A legnagyobb profi tot a nagyobb és veszélyesebb hálózatot működtető szeszcsempészek zsebelik be. Egy, magát Pesavar legnagyobb alkohol kereskedőjének mondó férfi azt állítja, hogy 10 alkalmazottja van, és egyetlen éjszaka 14 000 dollár a tiszta bevétele – az általa fintorral említett – „úgynevezett jobb emberek” kiszolgálásából.
De mindannyian az árnyékvilágban működnek, tudják, hogy elég a legkisebb óvatlanság, és végük van. A riporthoz meginterjúvolt valamennyi szeszcsempész névtelenséget kért, mert fél, hogy börtönbe vetik, elrabolják vagy meggyilkolják.
„Azelőtt a boltokban és a bárokban mindenütt volt ital”, mondta egy férfi, aki 18 hónapja bezárta a bárját, és most szeszes italt szállít házhoz. „De ma senki sem mondhatja meg, ha iszik, vagy árul. Bujkálunk mindenütt. Nem közlekedhetünk szabadon. Senki sem büszke erre az üzletágra.
„Ha kapunk egy nagy megrendelést, nem örülünk neki, mert nagyobb a rizikója, hogy elkapnak”, mondta.
Az egyik szállító korábban hetenként többször kartonszám szállított szeszes italt egy bizonyos körzetbe, de feladta ezt a bejáratott vonalat, miután tavaly elrabolták őt, és csak a váltságdíj megfizetése után engedték szabadon. A helybéli tálibok „kábítószert árulnak, és embereket rabolnak el, de ellenzik az alkohol árusítását”, mondta.
A szeszes italok árusítása annyira kényes dolog, hogy még a legszűkebb családtagok elől is titkolják.
„Minden szeszcsempész titkolja ezt a családja elől”, mondta egyikük, akit tavaly egy helybéli tálib hadúr elrabolt, és akinek nagy összegű váltságdíjat kellett fizetnie, hogy elengedjék. (...)
A szeszcsempészek biztonságuk érdekében tizenéves motorosokat fogadnak fel, hogy egy vagy két palackot átvigyenek a Pesavart a környező törzsi területektől elválasztó rendőri ellenőrző pontokon. (...) Mihelyt a motorkerékpáros a városba ér, átadja a palackot a szeszcsempésznek, aki aztán vagy a gépkocsija ajtajába vagy a mellső lökhárítója mögé rejti – a Suzuki Altóról ismert, hogy különösen pontos illeszkedést biztosít –, és személyesen szállítja házhoz.
A házhozszállítás többletköltsége és kockázata miatt a szeszcsempészek 20 százalékkal többet kérnek, mint amennyit a bárokban kellett fizetni, amikor még nyitva voltak. A nyáron különösen népszerű Carlsberg és Heineken dobozos sörből egy darab 8 dollárba kerül. Egy palack whisky ára 25–50 dollár között mozog. Bőségesen van vodka is, zömmel közép-ázsiai országokból, így Kazahsztánból, de már nem annyira népszerű, mint amilyen Afganisztán szovjet megszállásának éveiben volt.
Néhány éve a szeszes italokat még zömmel a Karacsiból érkező és az afganisztáni Kabulba, a NATO-csapatoknak címzett konténerek fosztogatásából szerezték. Időközben azonban a NATO megerősítette a szállítási útvonalak védelmét, így a szeszcsempészek most az iszlámábádi és a kabuli külföldi nagykövetségek alkalmazottaitól szerzik be az alkoholt, akik kedvezménnyel vásárolt italukat a feketepiacon továbbadják.
Némelyek kisebb mennyiségeket vásárolnak Pakisztán nem muzulmán csoportjaitól is, ezek tagjai hagyományosan alsóbb osztálybeliek, akik legálisan vásárolhatnak kisebb fejadagokat, amit aztán továbbadnak a szeszcsempészeknek. További készletek származnak az olyan pakisztáni kikötők vámján átcsempészett árukból, mint Karacsi és Gvadar.
A szeszes italok fogyasztóinak éppoly óvatosaknak kell lenniük, mint az eladóiknak.
„Eredetileg nagyonmoderált, élénk, ésmodern társadalom voltunk”,mondta egy 28 éves magasan képzett pakisztáni, aki nem mondja meg a családjának, hogy rendszeresen iszik. „Voltak klubjaink, és azokba a klubokba nők jártak, de amikor állig felfegyverzett emberekkel van dolgunk, akkor nincsen semmilyen választásunk.”
(Pir Zubair Shah közreműködött a riport elkészítésében)
A cikk 2010. április 13-án jelent meg a The New York Times hasábjain.
