A lengyel tisztek ezreinek titkos kivégzése a katyni erdőben, akkor, amikor a Szovjetunió a náci Németország mellé állt a Hitler–Sztálin-egyezménnyel, szimbolikus bűntette volt a XX. századi európai barbarizmusnak. Akkoriban nem volt lengyel állam, amely megemlékezhetett volna halálukról. A lengyel államot a nácik és a szovjetek eltörölték a térképről.

Az 1940-ben elkövetett bűnök abban az értelemben is szimbolikusak voltak, hogy azokat óriási hazugságokkal titkolták el. Az özvegyek és árvák eleinte nem tudtak semmit férjeik és apáik sorsáról. Amikor pedig 1943-ban a megszálló német csapatok kiásták a holttesteket a katyni erdőben, a Szovjetunió azt állította, hogy a tiszteket a nácik ölték meg, azután, hogy Németország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót.

A Szovjetunió kitartott e hazugság mellett, majdnem utolsó napjáig – és szégyenteljes módon néhány ország, köztük Nagy-Britannia, bűnrészes volt ebben a hazugságban. Sosem fogom elfelejteni a mészárlás emlékére állított emlékmű leleplezését egy nyugat-londoni temetőben, 1976-ban. Az obeliszken csak ennyi állt: „Katyn 1940”, és a dátum bizony mindent elmondott. A brit kormány képviseletében senki sem jelent meg, a katonatiszteknek pedig megtiltották, hogy egyenruhában jöjjenek. Az oroszok bűnösségét nem sikerült „Őfelsége kormányát kielégítő mértékben” bizonyítani.

Hasonlítsuk össze mindezt az elmúlt néhány nap eseményeivel. Igaz, hogy Lengyelország számos vezetőjét elveszítette, azonban továbbra is alkotmányosan és hatékonyan működik. A fegyveres erők vezetői ugyan (eléggé meggondolatlanul) mind a gépen ültek, ám helyetteseik átvették feladataikat, és semmi sem fenyegeti az ország biztonságát. A lengyelek újabb nemzeti tragédiát gyászolnak, úgy, ahogyan csak ők tudnak: a virágok és gyertyák erdejével, zászlókkal, misékkel és egyházi énekekkel. A múltban, amikor országukat külföldi hatalmak foglalták el, az „Isten, Lengyelország védelmezője” kezdetű dalt úgy folytatták: „add vissza, Urunk, szabad hazánkat.” Ma habozás nélkül mind azt éneklik: „áldd meg, Urunk, szabad hazánkat”. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy Lengyelország szabad.

Ennél is jelentősebb az akkori és a mostani nemzetközi reakció közti különbség. Ma a brit pártok vezetői egymást tapossák, hogy csatlakozhassanak a részvétnyilvánítást küldő amerikai elnökhöz és a német kancellárhoz. Az első katyni katasztrófát évtizedekig titkolta a totalitárius rezsim. A második tragédia azonnal a legfontosabb hír lett az egész világon. A legváratlanabb az egykori KGB-s Vlagyimir Putyin reakciója volt, aki mindent megtett, hogy kinyilvánítsa az oroszok együttérzését.

1943-ban, amikor bevallotta, hogy „gyáva módon” elfordította a fejét a katyni mészárlás helyszínén, a brit külügyminisztérium vezetője egy belső feljegyzésben azt írta: „ha az oroszok bűnössége bebizonyosodik, hogyan várhatjuk el a lengyelektől, hogy békében éljenek az oroszok mellett az elkövetkező évtizedekben? Attól félek, erre a kérdésre nincs válasz.” A történelem azonban, lehetséges, hogy most egy váratlan válaszszal szolgál erre a kérdésre. Egy válasszal, amelyet egy második katyni tragédia hoz magával.

Azért ne legyenek illúzióink: ezt a választ, illetve veszteségének széles körű, nemzetközi elismerését Lengyelország vívta ki magának. Ezt pedig azon erőfeszítéseiért kapta, amelyeket azért tett, hogy olyan szabad országgá váljon, amely stabilan Európához és a demokráciák közösségéhez tartozik. A történelem azokon segít, akik magukon is segítenek.

Timothy Garton Ash brit történész és publicista. A cikk eredetileg a The Guardian brit napilapban jelent meg, és a szerző bocsátotta a Népszabadság rendelkezésére.