Gordon Brown valószínűleg régen megbánta, hogy 2007 nyarán, amikor Tony Blair örökébe lépett, nem írt ki választásokat. Akkor a Munkáspárt még biztos nyerőnek számított, és Brown mögött szinte makulátlanul sikeres pályafutás állott. Akkor illetlennek gondolta, hogy tőkésítse előnyét – és könnyen lehet, hogy rajtaveszt. Egy évvel később beütött a gazdasági-pénzügyi válság, Nagy-Britannia a második világháború óta nem látott szakadékba zuhant, ahonnan – másokhoz hasonlóan – csak most kezd kikecmeregni. Hivatali pályafutásának utolsó másfél évében Brown sokat szerencsétlenkedett, bizonytalankodott. Keveset használtak neki pártja botrányai. Magát a válságot azonban, mely Londont, mint a globális világ pénzügyi szolgáltatásainak centrumát, kettőzött erővel sújtotta, soha senki nem írta a számlájára. Inkább a javára írják, hogy nem habozott a bankok kimentése végett hegyláncnyi közpénzt mozgósítani. Igaz, ennek az a következménye, hogy a brit államháztartás adóssága elképesztő módon – a GDP 13 százalékát meghaladóan –megnőtt, és alighanem évekbe telik, mire a korábbi szintre dolgozzák le. Ám ennek a közpénzügyi kvázi katasztrófának van egy hozadéka. A kampányban a szemben álló felek egyike sem élhet a választás előtti ígérgetés jól bevált módszerével. Legfeljebb arról győzködhetik a szavazókat, hogy milyen mértékben szükséges a közkiadásokat csökkenteni és az adókat emelni, s hogy milyen következményekkel járnak a megszorítások. Ez egészségesebb állapot, mint az, amit 2006 tavaszán Magyarországon megéltünk. Akkor az EU „hozzájárult” ahhoz, hogy Gyurcsány Ferenc ne valljon színt, ezzel nemcsak neki, de a Fidesznek is lehetővé vált, hogy a magyar népet mindenfajta jótéteményekkel kecsegtesse.

Ehhez képest brit földön a Munkáspártnak és a konzervatívoknak is ugyanazt a leckét kell felmondaniuk. „Mi” vagyunk képesek arra, nem „ők”, hogy megcsináljuk a csodát, hogy a spórolással egyidejűleg ösztönözzük a növekedést, de tartsuk változatlan szinten a közszolgáltatásokat (egészségügy, oktatás).

De azért látni azokat az „osztályszempontokat”, amelyek a brit szocialistákat mindig is elválasztották a konzervatívoktól. Gordon Brown az állam szerepét nagyságrendekkel fontosabbnak gondolja, mint konzervatív ellenfelei, kik legfeljebb „katalizátorként” hajlandók az államra tekinteni; a többit az üzleti élet innovatív küldetésére és a közszolgáltatások liberalizációjára bíznák. Amíg csak Brownt kellett szidni, meggyőzőek voltak, most, hogy programot hirdetnek, kevésbé.

A legfrissebb közvélemény-kutatásokban a Munkáspárt jobban áll, mint pár hete-hónapja, népszerűségi mutatója közeledik az ellenféléhez. Sokan fogadnak arra, hogy a május 6-i választáson egyik nagy pártnak sem lesz meg a többsége; s megeshet, hogy az országot – példa nélküli módon – koalíció kormányozza majd. A 13 évi munkáspárti kormányzásnak még nem lehet meghúzni a lélekharangját.