Az ilyen helyezetekben természetesen az alapkérdés mindig a kapitány személye és persze az útirány, azaz jelen esetben Nicolas Sarkozy és az eddig folytatott politikai program. Sarkozy nem az a „feladós” típusú politikus; noha persze bizonyos találgatások már megindultak. Nem véletlen azonban, hogy eddig minden, elnökjelöltként szóba jöhető párttársa úgy fogalmazott, hogy „akkor áll rendelkezésre”, ha Sarkozy nem vállal még egy ciklust. Nagyjából ez is a helyzet egyébként: nehezen elképzelhető, hogy ha indulni akar, akkor ne ő legyen a kormánypárt jelöltje 2012-ben.

Az elnök persze előre menekül: bevonta a kormányába a többi jobboldali család képviselőjét, látványosan véget vetett a nyitás politikájának, azaz a baloldaltól elcsábított politikusok fontos posztokra történő kinevezésének.

Az elveszített választásokból – túl a Sarkozy személyét érintő kérdéseken – a kormányzó jobboldal azt a következtetést mindenképpen levonta, hogy nem mennek a dolgok valami fényesen. A kellőképpen megijedt (a kormánypárt a mostani választásokon 55 parlamenti körzetet nyert meg, míg jelenleg 348 képviselője van) képviselők össztüze elsősorban a leggazdagabbaknak járó adóplafonra zúdult. Sarkozy egyik szimbolikus törvényét (mely kimondta, hogy senki sem fizethet jövedelmének ötven százalékánál több adót) egyelőre a miniszterelnök is védi a „demagóg” javaslatoktól, mindenesetre eltörlése jól bizonyítaná a kormánytöbbség „szociális érzékenységét”.

A másik oldalról a választások nagy tanulsága a jobboldal számára az volt: a szélsőjobb előretörését annak köszönhették, hogy nem voltak elég kemények az „iszlámproblémával” szemben. A kormány most a burka teljes körű betiltására tett javaslatot, melyet a lehető leggyorsabban el kívánnak fogadni. Már most hallhatóak olyan hangok – például a francia Államtanácsé – mely szerint egy ilyen tiltás alkotmányossági akadályokba fog ütközni.

Egy szociálisabb és keménykezűbb jobboldal látszik körvonalazódni tehát; a cél aligha lehet más, mint a szélsőjobboldali szavazók visszacsábítása.