Az 1944-es kormányrendelet szerint kötelessége volt minden zsidó embernek a nála lévő vagyont banki letétbe helyezni, az aranyat és egyéb vagyontárgyakat pedig tovább kellett adni aztán az MNB-nek. Az ilyen, letétbe helyezett vagyontárgyakért indított per „eredményes és igazságos lehet”. Az örökösnek dokumentummal bizonyítania kell, hogy örökhagyói banki letétet helyeztek el – hangsúlyozta.

Magyar bíróságok döntöttek már letétbe helyezett vagyontárgyakról, így a Sigray-örökösök visszakaptak néhány festményt, és tatabányai, nagykőrösi örökösök is hozzájutottak tulajdonukhoz. Floridában is volt már a mostanihoz hasonló per, amely végül egyezséggel zárult. Feldmájer rámutatott: a banki letétbe helyezett és örökös nélkül maradt vagyontárgyak esetében Magyarországon a kormányzat és a zsidó közösség képviselői között nem született eddig egyezség. – Ez egy húsz éve húzódó hosszú folyamat – tette hozzá. Legutóbb 2007-ben kötött egy megállapodást a magyar kormány és a Mazsihisz. Ez azt tartalmazza, hogy a kormány a Magyar Zsidó Örökség Közalapítványnak (Mazsök) öt év alatt 21 millió dollárt ad át, amelyet a szociálisan rászoruló holokauszttúlélők egészségügyi, szociális ellátására kell fordítani. Az összegből a Magyarországról elszármazott, magyar ajkú holokauszttúlélők is részesülhetnek. Magyarországon 10-11 ezer ember kapott eddig fejenként évente 30 ezer forintot. A Mazsökön keresztül folyósítottak nyugdíj-kiegészítést, és az élet elvesztéséért is kaptak a megygyilkoltak testvérei, valamint gyermekei egyösszegű kártérítést a rendszerváltás utáni kárpótlási folyamat részeként.

Feldmájer emlékeztetett arra, hogy akiket a kommunizmus alatt öltek meg, azoknak a hozzátartozói egymillió forintot, akiket a holokauszt alatt, azokéi pedig 300 ezer forintot kaptak az 1990 utáni kárpótlás során. Négy kormányzati cikluson keresztül folytak a tárgyalások, háromszor volt a holokauszt során meggyilkoltak hozzátartozóinak kárpótlása az Alkotmánybíróság előtt, és az ügy végül aMedgyessy-kormány alatt zárult le. Az elveszett vagyontárgyak után az érintettek kérhettek kártérítést, ebben az esetben az elveszett vagyon 5-10 százalékát kapták meg az államtól. Feldmájer Péter meglátása szerint a külföldi zsidó emberek igényének figyelembevételére „méltányos lenne, ha újranyitnák azt a lehetőséget, hogy újabb kárpótlási igényeket lehessen benyújtani”.

A MÁV elleni, másfél hónapja indított kártérítési perhez kapcsolódva múlt csütörtökön keresetet nyújtott be Chicagóban, Illinois állam északi kerületi bíróságán a magyarországi holokauszt áldozatainak és örököseinek egy csoportja több – köztük magyarországi – bank ellen. A Magyar Nemzeti Bank, az Erste Group Bank, a MKB Bayerische Landesbank, az OTP Bank és a Creditanstalt Bank elleni gyűjtőkereset szerint az alperesek vagy elődeik részt vettek a népirtásban, bűnrészesek voltak benne, és felbujtottak rá azáltal, hogy kifosztották a zsidó áldozatokat, eltulajdonították a náluk őrzött vagyont. Az érintett magyarországi bankok a hét végén azt közölték, még nem kaptak keresetlevelet, így nem tudnak érdemben nyilatkozni. Az Unicredit Bank közleménye szerint a Creditanstalt Rt., amely ma Unicredit Bank néven ismert, 1990-ben jogelőd nélkül jött létre, vagyis nem jogutódja a perben érintett Creditanstalt Banknak, ebben az esetben pusztán névazonosságról van szó.

A huszadik század befejezetlen ügye

Amikor Christoph Meili 1997 januárjában munkahelyéről, a UBS svájci bankházból hazavitt régi banki papírt, maga sem tudta, milyen lavinát indított el. A dokumentumok az úgynevezett alvószámlákra, vagyis a holokausztban elpusztult zsidók betéteire, illetve a holokausztban üzletileg érdekelt német vállalatok bankszámláira vonatkoztak. A UBS központjában dolgozó biztonsági őr ugyanis felfedezte, hogy a bank munkatársai elkezdték a kompromittáló anyagok megsemmisítését. A kirobbant botrány nyomán kereste meg Meilit a kártérítési ügyekre szakosodott Ed Fagan.

A New York-i ügyvéd az áldozatok nevében beperelte a svájci bankokat azzal vádolva a pénzintézeteket, hogy „lenyúlták” az elpusztultak náluk vezetett számláit, illetve a széfekben elrejtett vagyontárgyakat. A hidegháború utáni első nagy holokauszt-kártérítési perben végül peren kívüli megegyezés született. A svájci bankok 1,25 milliárd dollárt fizettek ki. Fagan több más jóvátételi perben is médianyilvánosságot szerzett, de kiderült róla, hogy ügyfeleit megrövidítette.

A Clinton-kormány komoly politikai üggyé emelte, hogy az érintett bankok, biztosítók nyújtsanak jóvátételt a második világháborúban meg gyilkolt zsidók náluk elhelyezett számláiért, illetve vagyontárgyaiért. A Fehér Ház megbízásából Stuart Eizenstat külügyi államtitkár-helyettes két jelentést is letett az asztalra. Eizenstat a huszadik század befejezetlen ügyének nevezte a zsidók kárpótlását.

Az 1997-ben publikált elsőben annak járt utána, hogy a nácik miként dézsmálták meg a megszállt államok aranykészleteit. Az újra beolvasztott s négymilliárd dollár értékűre becsült aranyrudakat a svájci bankok segítségével váltották át kemény valutára.

A híres kanadai italgyáros, az idősebb Edgar Bronfman által irányított zsidó világkongresszus már a kelet-európai rendszerváltások után tárgyalásokat kezdett a zsidó vagyonok és ingatlanok visszaszolgáltatásáról. Bronfman 1995-ben találkozott a Svájci Bankszövetség képviselőivel is, akik 32 millió dollárt ajánlottak fel az állítólag ezer körülinek mondott alvószámláért. Az USA és a Svájc között kibontakozó új hidegháborúban kiderült, hogy a svájciak már 1962-ben 6,4 millió dollárt fizettek az alvószámlák örököseiknek. Az USA szankciók kal fenyegette meg a svájci bankokat, amelyek kénytelenek voltak meghajolni a nyomás előtt. Egyrészt nyilvánosságra hozták az alvószámlák listáit, történészeket bíztak meg a háborús múlt feltárásával, és beleegyeztek, hogy peren kívül több milliárd dollárt fizessenek egy jóvátételi alapba.

Franciaországban 2006-ban nyertek pert zsidó deportáltak leszármazottai az állami vasúttársaság, az SNCF ellen. A bíróság bizonyítottnak találta, hogy a háború alatt az SNCF részt vett a vidéki francia zsidóság deportálásában. A jóvátétel megfizetésével zárult ügy érdekessége, hogy már 2003-ban hasonló okokból perelték az SNCF-et. Akkor a francia igazságszolgáltatás nem talált bizonyítékot arra, hogy a vasúttársaság felelős lett volna a deportálásért. (D. A.)