Pénzt fial az esélyegyenlőség
Miért pont a „gyengébbik nemet” kímélte volna a gazdasági krízis? Éppen örvendezni kezdtek Brüsszelben, hogy az esélyegyenlőség erősítésére kitalált uniós jogszabályok meghozzák a gyümölcsüket, amikor beütött a krach. Márpedig elbocsátások után (az eddigi tapasztalatok szerint) a férfiak gyorsabban találnak új állást, mint a nők – akiket amúgy is sújt az alacsonyabb fizetés és a jóval gyakoribb részmunkaidős foglalkoztatás.
Az ág is húzza a hölgyeket, akik EU-szerte egyre tovább jutnak az oktatásban, sőt az egyetemi diplomások számát tekintve már le is körözték a férfiakat – mégis jellemzően az elnőiesedett és rosszul fizető szektorokban (például az egészségügyben vagy az oktatásban) kapnak munkát.
Az Európai Bizottság egyik tanulmányából az is kiderül: míg a gyermekes nők kevesebbet dolgoznak, mint a gyermektelenek, a férfiaknál ez éppen fordítva van. S az eltérés persze nemcsak azért van, mert régimódian gondolkodnak a nemek szerepéről az emberek, hanem (sok uniós tagállamban) a bölcsődei-óvodai ellátás hiányosságai miatt is.
A döntéshozók között már nagyítóval kell keresni a nőket. Az Európai Unióban átlagosan minden negyedik parlamenti képviselő tartozik a szebbik nemhez; a finnek, a svédek vagy a hollandok jóval az átlag felett, a magyarok vagy a románok viszont az átlag alatt teljesítenek. Még rosszabb a helyzet a nagyvállalatok igazgatótanácsaiban, ahol csak minden tizedik tag büszkélkedhet női empátiával.
Van mit tanulni az észak-európai országoktól a foglalkoztatás terén is. Dániában vagy Svédországban a munkaképes korban lévő nők háromnegyede el is megy dolgozni – ugyanez az olasz, görög vagy máltai nők feléről sem mondható el.
Pedig az EU szakértői nem győzik hangsúlyozni, hogy a nemek közötti egyenlőség pénzt is hoz a konyhára: ha ugyanannyi nő, teljes munkaidőben, ugyanakkora fizetésért dolgozhatna, ez egy ország GDP-jét (bruttó hazai termék) körülbelül harminc százalékkal megdobná. Ez azért már a férfiaknak is tetszene.
Otthon marad a brit kismama
A fiatal anyák előtt álló nagy kihívás, hogy Nagy-Britanniában még a nyolcvanas évek közepén is kevesebb államilag finanszírozott gyermekgondozási intézmény állt rendelkezésre, mint az EU-tagállamok többségében. Ráadásul csak az elmúlt pár évben vált világossá, mennyire fontos a kisgyermekek intellektuális és szociális fejlődése szempontjából a magas színvonalú közösségi tevékenység.
Bár a munkáspárti kormány fontmilliárdokat költött ingyenes részidős (napi 2,5 órás) óvodai foglalkozások megszervezésére, ez nem oldja meg a teljes munkaidőbe visszatérni kívánó anyák problémáját. A brit kicsinyek már négyéves korukban megkezdik az iskolának nevezett előkészítőt, de addig meglehetősen magas és az infláció mértékénél jóval gyorsabban emelkedő a gondozás ára.
Az átlagkereset közelében mozgó anyák számára – különösen a nagy távolságok és a drága tömegközlekedés mellett – kevéssé éri meg, hogy dolgozzanak. Különösen annak fényében, hogy az elvi szabályozás ellenére átlagosan 22,6 százalékkal alacsonyabb az óránkénti fizetésük, mint a férfiaké, és évente háromezren vesztik el az állásukat pusztán azért, mert terhesek.
A mérvadó FTSE 100 tőzsdei indexhez tartozó vállalatok igazgatói közül csak 12 százalék a szebbik nem képviselője, de erős kisebbségben vannak a parlamentben és a jogi szakmában is. A hitelválság óta még csökkent is a pénzügyi intézmények igazgatóságában helyet kapó nők száma.
A brit lányokat-asszonyokat legalább az vigasztalhatja, hogy – oly sok más nemzet hímnemű polgáraival ellentétben – a szigetország férfi ai nem macsók. Éppen ellenkezőleg, gyakorta azt a benyomást keltik, mintha fabatkát sem érnének, elesettnek, elveszettnek tűnnek. S ha már klisékről esik szó, a brit férfiak általában nem lélegzetelállító megjelenésükről vagy öltözködésükről híresek: vagy hízásra, sörhasra hajlamosak, vagy szinte betegesen szikárak, arcszínük sápadt vagy rákvörösre sült. Jellemzően vagy sokat isznak, vagy könnyen berúgnak. Legvonzóbb tulajdonságuk a humor és az önirónia. (R. Hahn Veronika, London)
Az olasz macsó nem mosogat
Család és munkahely: napi 11 órával az olasz nők dolgoznak a legtöbbet az EU-ban – és napi négy és fél óra házimunkával ők viszik el a főzés-mosásvasalás pálmáját is, szemben a napi 2,7 órás európai, északamerikai átlaggal. Az olasz macsó is rekordot dönt: gyereknevelésben és háztartásban a legkevesebbet segít, hatvan percet sem, a svéd és német férfiak napi két óra feletti szorgoskodásához képest.
Ma is él a tradicionális családmodell: az 25 és 54 év közötti férjezett, gyerekes nők 37 százaléka háztartásbeli (az EU-átlag 24,9 százalék). A „mamma”-szerepnek nincs alternatívája.
– Az lesz az igazi emancipáció, ha majd buta nők ülnek vezető pozícióban – összegezte március 8. üzenetét az itáliai feminista szónok, Luciana Littizzetto színésznő. Arra utalt, hogy a diplomások között hiába 59 százalék a nő, 31 százalék csak részidőben talál munkát, a bérkülönbség pedig 20 százalék a férfiak javára. Ez utóbbi hat százalékra csökken menedzseri szinten, de ugyanennyi a vezető tisztségben lévő nők aránya is.
A matriarchális Itáliában van főszerkesztőnő (ötven napilapból kettőnél), táncosnőből lett esélyegyenlőségi miniszter, Nobel-díjas tudósnő és taxisofőrnő is. Ám nem kell a messzi délre menni az olasz csizmán, hogy lássuk: a templomtér tele férfi akkal, a nők otthon főznek a gyerekkel. Az olasz pártokban bevezetett 40 százalékos „rózsaszín kvótához” sincs elég nő.
Az európai 59 százalékos női foglalkoztatottsághoz képest a hetedik ipari nagyhatalom Itáliában a nők 46 százaléka dolgozik, és az első gyerek után 27 százalékuk feladja. A sajtónak február végén öntötte ki a szívét az a menedzsernő, akit öt hónap gyes után alagsori irodába száműztek.
Az olasz lányoknak talán éppen ezért az álma, hogy tévés táncosnők legyenek. „A nemi szervem az enyém, és azt csinálok vele amit akarok!” – a hetvenes évekbeli tüntetések szlogenje a múlté, a mimózás olasz nőnapok ma már csendesek.
Az olasz férfiak úgy nyilatkoznak, hogy nem ellenzik az emancipációt. Ha viszont második feleséget kell választaniuk, akkor románt vagy ukránt szeretnének: ők hasonlítanak leginkább a klasszikus olasz családanyához. Keveset beszélnek, főznek és nevelik a gyereket (Sárközy Júlia, Róma)
