A régi klasszikusokhoz, az RATP-hez (a városi tömegközlekedéshez), az SNCF-hez (a vasúttársasághoz) és a közalkalmazottakmás rétegeihez, főleg a tanárokhoz most felsorakoztak a nagyvállalatok munkavállalói is. Hogy csak a legfrissebb eseményeket említsük: a francia óriáscég, a Total dolgozói, a sokáig a szociális piacgazdaság szimbólumának számító IKEA munkásai, a Philips dreux-i gyárának alkalmazottjai hirdettek nemrég sztrájkot, illetve foglalták el gyáraikat. A nagy multinacionális cégek sztrájkjának hátterében természetesen a globális világgazdaság működési módja áll: minden cég törekszik a „költségek” (értsd: elsősorban a munkabér) drasztikus leszállítására, vagy egyenesen a gyártás kihelyezésére olcsóbb országokba.

Sokáig ez többé-kevésbé tárgyalásos úton történt, noha a francia tiltakozási kultúrában a sztrájk szerepe mindig is különbözött más országokétól: Franciaországban a sztrájk, a gyárfoglalást nem a tárgyalások elakadásakor alkalmazták, hanem gyakran éppen arra, hogy kikényszerítsék és persze befolyásolják a tárgyalásokat. A helyzet egyrészt a válsággal, másrészt a hatalmas vezetői jövedelmek, lelépési pénzek, bónuszok nyilvánosságra kerülésével változott meg gyökeresen: „Az eddigi konszenzus egy csapásra megváltozott, általánossá vált az érzés, hogy a krízis előbb-utóbb mindenkit elér. Ha a munkások látják, hogy a főnökeik menynyi pénzt visznek haza egy egyébként rosszul menő vállalattól, akkor úgy érzik, hogy nekik is járna abból a pénzből. A reménytelenség és a harag általánossá vált” – fogalmazott egy vállalat humánmenedzsere.

Az utóbbi időbenegyre többször előfordult, hogy a munkások úgy tiltakoznak a vezetők döntései ellen, hogy egyszerűen bezárják főnökeiket az irodájukba. A jelenséggel szemben gyakran maguk a szakszervezetek is tehetetlenek: „A birkákból oroszlánok lettek, én sem tudom visszatartani őket” – ahogy az egyik helyi szakszervezeti vezető mondta. „A főnökeink felelőtlenek, nem tisztelnek semmilyen törvényt, mi miért tennénk másképp?” – fogalmazott egy, az ügyben érintett munkás.