Lengyel Krisztián szülei csak több telefonbeszélgetés után egyeztek bele abba, hogy találkozzam a fiukkal. Ő volt a 2008. november elsejei DAC Dunaszerdahely–Slovan Bratislava mérkőzésen végrehajtott brutális rendőri fellépés legsúlyosabb áldozata. Maradandó sérüléseket szenvedett. Nemrég Karcagon járt gyógykezelésen, a minap pedig Zalakarosról tért haza a Csallóközbe, a vörösmajori (Hviezdoslavov) otthonába. Hellyel kínálnak a takaros bérház egyik szobájában. A húszesztendős fiú fájdalmas arckifejezéssel ül le velem szembe. Halk szavú édesanyja, Renáta szólal meg elsőként. Férjével együtt a szomszédos településen levő tyúkfarmon dolgozik, mindketten állatgondozók.

– Miután a szörnyű eset megtörtént, újságírók hada adta egymásnak a kilincset. Aztán alábbhagyott az érdeklődésük, mert a fiam, hála Istennek, életben maradt. Sajnos, teljesen egészséges már sosem lesz, de ez már úgy látszik, nem szenzáció, ezért nem is téma – sóhajtja a törékeny asszony. Kisvártatva megenyhült arckifejezéssel folytatja: – Azért nem maradtunk teljesen magunkra, főleg a Fidesz parlamenti képviselőinek köszönhetően. Már a pozsonyi kórházban meglátogatta a fiamat Ékes Ilona, aki azóta is a szívén viseli a sorsát, miként az Országgyűlés emberi jogi bizottságának elnöke, Balog Zoltán is. Ők intézték el az egyhetes karcagi gyógykezelést, nemrég pedig Manninger Jenőnek, a Zala Megyei Önkormányzat elnökének köszönhetően Zalakaroson kezelték Krisztiánt. Nem feledkeznek meg rólunk a dunaszerdahelyi és a magyarországi szurkolók sem, akik tavaly több mint egymillió forintnak megfelelő összeggel támogattak bennünket, ez a Budapest Honvéd és DAC jótékonysági labdarúgó-mérkőzés tiszta bevétele volt. Kaptunk adományt egy magyarországi orvostól is. Ő nyilván jól tudja, mit jelent törött állkapoccsal, súlyosan sérült nyakcsigolyával élni – szakad ki belőle újabb sóhaj.

Mindeközben Krisztián azt a focilabdát simogatja, amelyet Karcagon kapott ajándékba, az ottani személyzet aláírásával. Azokról a novemberi szörnyű órákról szinte semmit sem tud. – Életemben addig egyszer sem voltam a DAC meccsein. A pozsonyi Slovan elleni derbire a haverok hívtak. Ott szurkoltam velük a lelátón, ahonnan senki sem dobálta a rendőröket, mert ezt észleltem volna. Egyszerre csak megindultak a zsolnai kommandósok. Aztán már csak a kórházban tértem magamhoz. Hú, iszonyú fájdalmaim voltak – meséli.

A mellette álló, kisebb sérüléseket szenvedett barátja máig emlékszik a részletekre is: – Nem emberként, nem is profiként viselkedtek, mert szinte kéjjel ütlegeltek bennünket. Krisztiánt még akkor is rugdosták, amikor a földön feküdt, eszméletlenül. Ömlött a vér a szájából, azt hittem, meghalt. Nem sok hiányzott a még nagyobb tragédiához, mert kétszer kellett újraéleszteni – emlékszik vissza a névtelenséget kérő fiatalember.

Az édesanya folytatja: – Órákig mi sem tudtuk, egyáltalán él-e egyetlen gyermekünk. Aztán estére megnyugtattak, hogy túl van az életveszélyen. Azt a napot sosem feledem, miként a rendőrségi nyilatkozatokat sem. Az egyik rendőrtiszt azt bizonygatta a tévében, hogy Krisztián ittas volt, de ezt az állítását az orvosi vizsgálat rövidesen megcáfolta. Aztán azt is, hogy epilepsziás rohama volt, emiatt sérült meg. Sosem szenvedett ilyen betegségben. Másnapra már csak arra a cinikus megjegyzésre futotta a fantáziájukból, hogy a sérült rosszkor volt rossz helyen, merthogy szerintük a beavatkozás indokolt volt. Ezt az állításukat tudtommal azóta sem bizonyították. Minket sem látogattak meg, még annyit sem mondtak, hogy elnézést – rebegi fájdalmas tekintettel.

Krisztián két súlyos műtéten esett át. Állkapocstörésének következményeit azzal enyhítették, hogy fémdarabot ültettek be a sérült helyre, nyakcsigolya ficamát pedig rögzítéssel és más módon igyekeztek orvosolni. Bal fülének halláskárosulása is maradandó.

Beszélgetésünk kezdete óta előszörmosolyog. Kesernyésen.

– Jobb vagyok, mint a meteorológusok, mert a legkisebb időjárás-változást is jelzi a nyakam. Nagyobb súlyt felemelni máig sem tudok, s akkor is belém nyilall a fájdalom, amikor véletlenül hirtelen mozdulatot teszek – közli.

Autószerelőnek tanult ki a pozsony-ligetfalui gépipari szakközépiskolában. Tavaly állt volna munkába. Néhány nappal a történtek után. – Azóta segélyt kapok, idehaza kerítések szerelésénél és az egyik kőműves ismerősömnek segédkezem. Nagyon megtetszett ez a szakma, ha majd az egészségem megengedi, akkor inkább ezt a munkát végezném, mert aligha van szebb dolog az építkezésnél – vallja meg.

Meglepődve hallom az édesanyjától, hogy máig nem tettek jogi lépéseket, nem vonták felelősségre bírósági úton a brutális beavatkozás tetteseit. „Hónapok óta azon töprengek, vajon egyáltalán érdemes-e lépnünk“ – szinte csak suttogja az asszony, mire a fi a hozzáteszi: „Kaptam olyan burkolt fenyegetést, hogy ne merészeljünk bármit is tenni a rendőrök ellen“ – buggyan ki belőle, de további részletekkel nem szolgál.

Karaffa Attilától, az egyik dunaszerdahelyi civil szerveződés vezetőjétől tudom meg, aki rendszeresen látogatja Krisztiánt:

– Találtunk cselekvésre kész hazai ügyvédeket, és olyan személyeket is, akik hajlandók állni a perköltségeket. De a szülőknek kell eldönteniük, vállalják-e a jogi lépéseket és a nyilván rájuk nehezedő lélektani nyomást, mert aligha számíthatnunk sima eljárásra – vélekedik.

Az édesanyára tekintek: – A legfontosabb az, hogy a fiam minél jobban felépüljön. Karcagon és Zalakaroson szerető emberek vették körül. Ez sokat jelentett neki és nekünk is. A többit meglátjuk. Súlyos igazságtalanság, felejthetetlen fájdalom és szenvedés ért bennünket, mégis azon töprengek éjszakákon keresztül, vajon mindezekkel a sérelmeinkkel mire megyünk a nagy hatalmú rendőrséggel és embereivel szemben. Mindenesetre gyűjtöm magamban az érveket és a bátorságot, hogy... –vallja meg, aztán váratlanul félbeszakítja a mondandóját, amelyet némi töprengés után így fejez be: – Nem tudom, még nem tudom....

Krisztián szótlanul néz maga elé.

Egyszerre csak megindultak a zsolnai kommandósok.Aztán már csak a kórházban tértem magamhoz. Hú, iszonyú fájdalmaim voltak –meséli.