Leogane élni akar
Ám több az eladó, mint a vevő és nem túl nagy a haszon. A 22 éves Mona Mondesir alig 50 centet keresett azzal, hogy két nagy kádban kimosott egy rakás szennyest. A 30 éves Maglaide Auguste 40 haiti dollárt (öt amerikai dollárt) számított fel egy hajbefonásért.
A húszéves Amania Lemaine, aki előtt a kiterített vásznon gyümölcsök, zöldségek sorakoznak, azt mondja, hogy csak nagyon kevés bevétele volt. „A gazdaság nem létezik”, mondja. „Gyakran csak annyit tudnak fizetni, amennyiért én vettem az árut.”
A 36 éves Merlise Charles megmagyarázza, miért dolgozik keményen, édesburgonyát aprítva a nagy, raguval teli fazékba, amelynek tartalmát egész nap árulja majd, annak ellenére, hogy kevés hasznot vár. „Valamit kell csinálnom”, mondja.
Úgy tűnik, inkább a normális élet utáni vágy, mintsem a haszon reménye mozgatja az üzletet a téren, ahová a nyilvántartás szerint ötszáznál több család – 2500 ember – költözött a földrengés óta. A lajstromot egy, a táborbeli rendteremtés segítésére megválasztott tízes bizottság állította össze.
Napokba tellett, mire a segítség kezdett eljutni Leogane-ba, a földrengés epicentrumához közeli 130 ezer lakosú városba, 18 mérföldre1 Port-au-Prince-től. A romba dőlt épületeknek szinte egyikét sem ásták még ki. Senki nem tudja, hány ember halt meg a teret korábban uraló Église de Saint Rose romjai alatt. A templom immár csak nagy kőhalom egy összeroskadt, kékre festett ravatalozó mellett. A városháza, jóllehet megsérült, még áll.
A tér korábban piac volt, elárusító bódékkal és raktárhelyiségekkel, de 2002-ben a korábbi elnök, Jean-Bertrand Aristide elrendelte a lebontását, hogy parknak csináljanak helyet, mondják az itteniek. A döntés nem volt népszerű. A piacot hamar lerombolták, a park ügye viszont évekig nem haladt előre.
Most a tér egyszerre falu, pláza és piactér. Egyetlen, a segélyszervek által adományozott sátrat sem látni, de az 51 éves Carmalite Henry éppen azt figyeli, amint két férfi kicsiny, 8 négyzetlábnyi2 bódét épít az asszony négytagú családjának. A munkáért vagy 50 amerikai dollárt fizetett az embereknek, a pénzt a barátaitól kölcsönözte.
Gerome Julie, négy gyermek anyja, elmondja, ő maga építette fel a kis kunyhójukat, lyukakat ásott a cölöpöknek és vagy 60 amerikai dollárt költött szögekre, fára és fémre. A kérdésre, vízhatlan-e a kunyhó, így válaszol: „Nem tudom. Még nem esett”.
Az asszonyWC-papírt, mosószert és szappant árul, még a földrengés előttről származó készleteiből, s tán 25 cent haszna van minden darab eladott áruján, mondja.
A közelben Gary Pierre és cipőpucoló állványa a szokásos helyén áll. „Én soha nem mozdultam innen”, mondja. „Itt vagyok mindennap, itt voltam még a földrengés napján is”. De most többnyire nem pénz, hanem élelmiszer cserél gazdát. „Cipelek neked vizet, cserébe te szólsz nekem: kész az ennivaló, hozd a tányérod.”
Amint beszélgetünk, odalép Duvery Elivert főiskolai hallgató, odacsúsztat egy pénzérmét és felrakja a poros fekete cipőjét a ládára, ahogy mindig is tette vasárnap a templom előtt.
Még a lottó, vagy ahogy itt hívják, a bolet is kezd visszatérni. A téren legalább három helyen lehet szelvényt venni, már néhány pennyért is. Az egyik lottóárusnál, a Ronald Center Banknál – ez az impozáns név áll a járdához támasztott fémhulladékdarabon – lanyha az üzletmenet. „Nincs pénz”, mondja az árus, Ronald St. Hubert. „De az emberek hisznek a lottóban.”
A tér keveset látott a humanitárius segélyből, tudjuk meg Fednel Sainsulme-től, a táborbizottság titkárától. Mint elmondja, a bizottság tagjai, akik között két rendőr is van, éjjel járőröznek, a polgármesternek jelentenek és próbálják elérni, hogy a segélyadományok elosztása rendben menjen.
Amikor a Hays – Tiszta vizet mindenkinek nevű civil szervezettől megjelent valaki egy egyszerű szűrővel, amely a sós vizet a víz fertőtlenítésére alkalmas klóros oldattá változtatja, a bizottság egyik tagja vállalkozott, hogy kupicánként szétosztja a klórt. Más táborokban is választottak hasonló bizottságokat.
A földrengés előtt Sainsulme lelkész, fényképész és tanító volt; nem volt könnyű munkás életének folytatása. A kilenc tantermes iskola, amelyben tanított, összeomlott, akárcsak Leogane valamennyi iskolája. „Csak Istenre várok”, mondja.
A cikk 2010. február 2-án jelent meg A The New York Times hasábjain.
Lábjegyzet
1 Egy mérföld: 1609,34 méter 2 Egy láb: 30,48 centiméter
