Önmarcangolássá fajult Európában a washingtoni értesülések fogadtatása: francia, német, spanyol és brit lapok az EU-t hibáztatták, amely nem mutatott kellő lelkesedést az afganisztáni csapaterősítések iránt, amely megosztott az orosz kapcsolatokat vagy a közel-keleti rendezést illetően, amely magára maradt a koppenhágai klímacsúcson, amely az eljelentéktelenedése ellen kidolgozott liszszaboni szerződéssel csak növelte az intézményi káoszt. Ráadásul az amerikai visszakozást csak két nappal azután jelezték, hogy Hillary Clinton külügyminiszter Párizsban az európai biztonság melletti „tántoríthatatlan elkötelezettségről” beszélt.

A spanyol elnökség májusra tervezte az egyébként szokásos EU–USA csúcsot, és meg is kezdte annak előkészítését. A hónap elején Miguel Angel Moratinos külügyminiszter azt hangoztatta: a kétoldalú viszonyt új alapokra kell helyezni, az unió marginalizálódásának elkerülése végett is. Tartottak magas szintű egyeztetést Madridban két hete, ahol nyoma sem volt annak, hogy Obama elnök húzódozna az újabb európai úttól. Ám e hét elején kiszivárgott: az amerikai elnök és csapata semmiféle csúcstalálkozót nem tervez, a programba az eseményt fel sem vették. Ez nagy meglepetést keltett, a spanyoloknak az ügy rendkívül kínos. S hogy még kínosabb legyen, Brüsszelben nem haboznak rájuk is kenni a felelősséget. Az Európai Bizottság szóvivője azt mondta kedden, hogy a spanyol elnökséget kérdezzék az újságírók. Egyebekben viszont egyeztetési nehézségeket említett, vagyis a csúcsszintű eszmecserét az idén később még megrendezhetik. Az amerikai félnek például nagyon megfelelne, ha a novemberi lisszaboni NATO-csúccsal hoznák össze.

A spanyol kormányfő egyébként a héten Washingtonba utazik, az imareggelin vesz részt, amelynek szónoka Barack Obama, de egyelőre nem szerepel a naptárban különtalálkozó az elnökkel. Így José Luis Rodriguez Zapatero üres kézzel térhet haza, holott abban reménykedett, hogy a májusi madridi EU–USA csúcs nagy diplomáciai siker, a féléves uniós elnökség megkoronázása lesz.

Amerikai részről azt hangsúlyozták, hogy Obama elnök tavaly hatszor repülte át az Atlanti-óceánt, hogy megalapozza a kapcsolatokat, s miután ezt megtette, e sorozat folytatására nincs szükség. Ám brüsszeli diplomaták azért elismerik: a tavalyi prágai nagycsúcs, majd a novemberi minicsúcs alighanem meggyőzte az amerikai elnököt, hogy fölösleges időt pazarolnia tartalmilag üres találkozókra. Brit elemzők azt olvasták ki a washingtoni üzenetből, hogy az Egyesült Államokban továbbra sem tudják, kit kéne felhívni, ha Európával akarnak beszélni: a féléves elnökkel, az Európai Tanács új és állandó elnökével, a bizottság elnökével vagy az új külügyminiszterrel? Ez azonban inkább kifogás. Mint Charles Grant, a Center for European Reform igazgatója sokak véleményét jól összefoglalta: Obama arra a következtetésre jutott, hogy amíg Európa nem tud érdemben hozzájárulni a globális problémák megoldásához, addig fölösleges a kapcsolatok építésére sok időt fordítani. – Senki sem fog udvarolni az EU-nak csupán azért, mert az egységes Európa olyan szép gondolat – mondja Grant.

Obama döntése ébresztő lehet az uniónak, amely attól is tart, hogy az Egyesült Államok és Kína közé szorul, s visszaszorul. Meglehet, ez is magyarázza, hogy a spanyolok véget vetnének a Kínával szemben bevezetett fegyvereladási embergónak, s hogy Catherine Ashton külügyi főbiztos nem kommentálta az amerikaiak tajvani fegyverüzletét, amely most éppen feszültséggel telíti az Egyesült Államok és Kína viszonyát.

Az önsanyargatásban most örömüket lelő európaiak azonban megfeledkeznek arról, amiről a The New York Times cikkezett, hogy már a davosi csúcson sejteni engedték amerikai részről: a massachusettsi szenátusi választáson elszenvedett demokrata vereség után Obama befelé fordul, előtérbe helyezi a válságkezelést.

Van Rompuy, Barroso és Ashton – egyre több az uniós vezető, de Obama még mindig nem tudja, kit hívjon fel fontos ügyekben