Az itt lakók több mint fele Afganisztánból érkezett: zömében húszasharmincas éveikben járó férfiak, a családosok száma viszonylag alacsony. A magyar hatóságok három különböző státuszba sorolhatják be a külföldieket: lehetnek menekültek, oltalmazottak vagy befogadottak. A kérelmezők évente mindöszsze öt-tíz százaléka kapja meg e státuszok valamelyikét, vagyis a kérelmek jelentős részét elutasítják.

A húszéves Jawed kilenc hónapja menekült Magyarországra, mint mondja, elsősorban a háború viszontagságai miatt. A fiatalember otthon kilenc osztályt járt ki az iskolában, ezért itt az elsődleges célja, hogy tanulhasson. – Nagyon hiányoznak az otthoniak, a családom és a barátaim – meséli –, de Afganisztánban nincs jövőm. Az a vágyam, hogy informatikus mérnök legyek, és erre odahaza semmi esélyem.

A 39 éves Kharoty azt mondja, azért jött el Afganisztánból, mert normális emberi életet akar élni. – Otthon évtizedek óta háborús helyzet van, óriási a szegénység, nincs munka, alig akad ennivaló, nem működnek normális iskolák, szóval ott nem lehet élni – sorolja az okokat a pastu férfi. – Nem hagyott békén a kormány, veszélyben voltam, el kellett jönnöm.

Arra a kérdésemre nem akar válaszolni, mit jelent, ha valakit nem hagy békén a kormány. Azt pedig fölösleges firtatom, hogy mit gondol a tálibokról. Megmerevedik, amikor a szót meghallja, és csak annyit mond: erről nem tud semmit. Kharoty némasága nem meglepő: a hivatalban lévő kormány híveit a tálibok tartják rettegésben, a tálibokat és szimpatizánsaikat pedig a kormány üldözi. A férfi felesége és négy gyermeke Pakisztánban van, és egyelőre reménye sincs arra, hogy viszontlássa őket.

A húszéves Hamza nyolc hónapja érkezett Magyarországra, és egykedvűen vonja meg a vállát, amikor az otthoni világról kérdezem. – Nem hiányzik Afganisztán – rázza meg a fejét. –Nem akarok visszamenni, mert ott veszélyben volt az életem.

Arra a kérdésemre, hogy milyen veszély fenyegette, kesernyés mosollyal visszakérdez: –Mit gondolsz, milyen veszélyek lehetnek ott?

Aztán így folytatja: – Az Európai Unióban akarok élni, mert amikor gyerek voltam, nem voltak különösebb álmaim, csak annyi, hogy ha felnövök, normális életem legyen. Ez az, ami Afganisztánban lehetetlen. Itt talán összejön.

Négy beszélgetőtársam közül a magát perzsaként megnevező John a legkeserűbb. Nem csoda, hiszen az angol néven bemutatkozó fiatalember hat évig élt Angliában, Londonban még egyetemre is járt. De viszszatoloncolták Afganisztánba, és amikor megpróbált újra odaszökni, Magyarországon elkapták. Tavaly nyár óta él Debrecenben.

– Embertelen, ami itt történik – mondja. – Úgy kezelnek minket a hatóságok, még a magyar hivatalok is, mintha nem is emberek lennénk, és nem volna jogunk a normális élethez. Az a szörnyű, hogy hiába panaszkodik az ember, fölösleges, mert nem történik változás.

John nem tudja elképzelni sem, miként alakul a sorsa. – Az életemben minden teljesen bizonytalan – magyarázza. – Csak az biztos, hogy Angliában akarok élni, és soha nem akarok visszamenni Afganisztánba.