A négy konzervatív taláros egy centrista főbíró támogatásával megsemmisítette a 2002-es McCain–Feingold-törvény egy részét, amely érdemben korlátozta a vállalati és a szakszervezeti kampánypénzek bevetését például az elnökválasztás előtti két, valamint az előválasztások előtti egy hónapban. A többségi vélemény képviselői az első alkotmánykiegészítésre, azaz a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkoztak, míg a négy liberális bíró álláspontját összefoglaló John Paul Stevens 90 oldalon fejtegette, hogy a gazdasági társaságok véleményét nem lett volna szabad egy kalap alá venni a magánszemélyekével.

A politika így is igen drága mulatság Amerikában, és már a novemberi, részleges kongresszusi választásokat érdemben befolyásolhatja a mostani döntés. Mégpedig a mostanában amúgy is megszorult demokraták ellenében, ugyanis a nagyvállalatok rendre a republikánus jelölteket részesítik előnyben, ami messze nem ellensúlyozza a dolgozói érdekképviselet jóval kisebb befizetéseit a demokraták javára. A nagy olajcégek például 1990 óta a Republikánus Pártra költötték annak a 209 millió dollárnak a háromnegyedét, amit közvetlen pártfinanszírozásra szántak. A Bush-időszakban – ami a nagyvállalatok és a magas politika összefonódásának aranykora volt – 81 százalékkal nőtt az az összeg, amelyet egy átlagos jelöltnek egy szenátori szék megszerzésére kellett fordítania: csaknem 10 millió dollárra. Egy kongresszusi képviselői mandátum már 1,25 millióból kijön – igaz, a képviselőket kétévente, míg a szenátorokat csak hatévente választják.

McCain republikánus elnök kampánya. Obamával együtt több mint egymilliárd dollárt költöttek